Nincs ugyanis nála kiegyensúlyozottabb és teljesebb életet élő popsztár. A bosszantóan normális Sting 1951. október 2-án született Gordon Matthew Thomas Sumner néven Észak-Angliában, egy mérnökember és egy fodrásznő fiaként. A kispolgári léttől egy Kanadába emigrált nagybácsi spanyolgitárja és a kölyökként Newcastle-ben látott Cream- és Jimi Hendrix-koncertek térítették el. Amíg az iskolapadot elhagyva buszvezetőként, építőmunkásként, kishivatalnokként dolgozgatott nappal, addig az éjszakában különböző zenekarok tagjaként próbált szerencsét. Művésznevét (Sting = Fullánk) egy állandóan a színpadon viselt, fekete-sárga csíkos pulóvere miatt kapta társaitól. Végül mégis elment diplomát szerezni: becsülettel elvégzett egy tanárképzőt, mielőtt az egész világot kezdte volna, nem középiskolás fokon a szeretetre és a szolidaritásra nevelni.
Messze nem volt tinédzser, mire befutott: 27 évesen, már Londonban élve hozta össze Stewart Copelanddel és Andy Summersszel a Police-t. A punkból, reggae-ből és popból táplálkozó újhullámos zenekar a világhírig menetelt, és máig meghatározó monolitja a nyolcvanas évek eleji popzenének – és örököseinek Sting egyre nagyobbra növő szíve – és egója – azonban lassan kinőtte a Police kereteit, hogy a nyolcvanas évek közepétől szólóban küzdjön a világbékéért. Valószínűleg nincs perc a világon, amikor egy rádió ne játszaná le az Englishman In New Yorkot vagy a Shape Of My Heartot.
Sting a mainstream popzene részévé vált, és 25 éve kirobbanthatatlan onnan. De ki is akarna kirobbantani egy ilyen jó embert? Sting a nyolcvanas-kilencvenes évek progresszív, idealista értelmiségének egyik popzenész kedvence lett: erőszakmentességről, világbékéről és emberi jogokról énekelt, olyannyira, hogy csatlakozott az ENSZ Human Rights Now koncertsorozatához. Ennek apropóján 1988-ban Bruce Springsteennel, Hobóval, Bródyval, Peter Gabriellel együtt lépett fel, még az (kettővel) ezelőtti rendszerben Budapesten. Azóta is eltelt azonban 22 év, és a fülbemászó, rádióbarát popzenéje mellett egyre sötétebbek lettek szövegei. A ’91-es Soul Cages-lemez apja halála utáni gyászáról, szorongásáról szól, de későbbi lemezein is – a kötelező slágereken túl – egyre rezignáltabban írja krónikáit egy javulni nem akaró nagyvilágról.
A maga világát már amúgy is megteremtette: földbirtokai vannak Angliában, villája Toscanában, zenésztársa szerint öt kontinensen is otthon van Sting. A kétezres években már egyre kellemesebb elefántcsonttornyába zárkózik a művész, aki megengedheti magának, hogy olyan lemezeket adjon ki, amilyeneket csak szeretne: 2006-ban egy I. Erzsébet-korabeli zeneszerző, John Dowland dalait dolgozta fel, tavaly pedig angolszász karácsonyi népdalokat és balladákat énekelt fel új lemezére, mindkét esetben értetlenkedést okozva popszakértő körökben. Pedig nincs ezen mit nem érteni: Sting rég rátalált saját világára, és ráér azzal foglalkozni, ami csak számára fontos. Mondhatnánk: szinkronban van saját életével. A hatvanadik évéhez közeledő Sting a rá jellemző műgonddal és eleganciával rakosgatja egymásra életműve építőkockáit.
Erre utal legújabb, idei lemeze, a Police-dal Synchronicityre rímelő Symphonicities is. A szójáték mögött Sting maga végzi el önnön klasszicizálását: a Royal Philharmonic Concert Orchestra klasszikus zenei kíséretével adja elő saját kedvenc dalait. Az új lemez turnéjával ma érkezik Budapestre. Az előzetes werkfilmek hangulata alapján igazi örömzenélésre számíthatunk, és a kásás hangú idegen úriember dalaira talán mi magunk is szinkronba kerülhetünk saját életünkkel.
origo.hu
Mutatjuk, hány meleg nap van hátra az őszből
