Tea cukor nélkül

Minden idők egyik legsúlyosabb választási vereségét szenvedte el az Egyesült Államokban a keddi félidei választáson az amerikai elnök pártja: a második világháború óta nem volt példa arra, hogy a kormányzó erő hatvan képviselői helyet veszítsen az alsóházban. Vajon Obama és reformjainak bukását jelenti, hogy az amerikaiak többsége nemet mondott a „szocialista” Amerikára, vagy a minden eddiginél hatékonyabb és körmönfontabb politikai píár sikerét?

A futótűzként terjedő mozgalom radikálisan átrajzolta a republikánusok belső erőviszonyait, hiszen az előválasztásokon évtizedes múlttal rendelkező politikusok kaptak ki a Tea Party által támogatott, addig ismeretlen és a politikában tapasztalatlan jelöltektől.

Hideg reggel Denverben, alig fél órával a szavazókerületek megnyitása után. Az útkereszteződésekben politikusok nevét tartalmazó táblákat lóbálnak a didergő önkéntesek – itt még a voksolás napján sincs kampánycsend, mindössze annyi a szabályozás, hogy nem szabad a szavazófülkék közvetlen közelében korteskedni. Minden idők legdrágább kampánya zárul: a becslések szerint a pártok hárommilliárd dollárnál is többet költöttek el a választók meggyőzésére.
Duruzsol az autórádió, amikor egy zaklatott női hangra leszek figyelmes. Feltekerem a hangerőt, a hangja alapján középkorú hölgy azt meséli feldúltan a műsorvezetőnek, hogy ő már volt szavazni, de hazafelé menet meggondolta magát, és más jelöltre akarja adni a voksát. Mit tegyen? – teszi fel a kérdést.
A rádióban döbbent csend, aztán a szakértő előkeresi a szabályzatot. Amerikában vagyunk, erre is van megoldás: a nő visszamehet (újra) voksolni!
Amikor magamhoz térek a csodálkozásból, azon kezdek el gondolkodni, hazafelé menet milyen új információk birtokába juthatott a betelefonáló hölgy, hogy a hárommilliárdos kampány ellenére tudtak neki reggel fél nyolckor is újat mondani.
Kilenc napja vagyok az Egyesült Államokban, azóta számtalanszor volt alkalmam megtanulni: a félidős választásokon a teljes képviselőházat (435 szék), a szenátus harmadát (harminchetet a százból), harmincnyolc kormányzót és megszámlálhatatlan egyéb képviselőt választanak állami, területi és helyi szinteken.
Bár az elnök személyéről most nem kell dönteni (ezek a választások az elnök hivatali idejének „félidejében” zajlanak), egyértelmű, hogy a választók az ő munkáját is értékelik a voksaikkal.

*

Kedd estére kiderült: Obama egyest kapott, hiszen a második világháború óta nem tapasztalt vereséget szenvedtek el a demokraták. És kaphattak volna még nagyobb zakót is, ha egy, a republikánusok megújulását célzó mozgalom nem ennyire sikeres.
Ez persze most nem hangzik túl logikusnak, de a magyarázat az. A Tea Party mozgalom dühös konzervatív amerikaiak kezdeményezésére indult, és a név az amerikai szabadságharcot elindító 1773-as bostoni teadélutánra utal. A fő elv visszatérni a (konzervatív) gyökerekhez: sokan úgy gondolják ugyanis, hogy a Republikánus Párt eltávolodott alapértékeitől, politikusai a szavazás után azonnal elfelejtik kampányígéreteiket, és sokszor a demokratákkal együtt szavaznak a liberális elvek jegyében. A mozgalom az előző elnök, George Bush intézkedésire adott megkésett válasznak is tekinthető, hiszen a konzervatív szavazók egyáltalán nem örültek annak, hogy állami pénzen kellett megmenteni a bankokat és az autógyárakat. Az alapító atyák ugyanis (vagyis azok, akik 1776-ban a Függetlenségi nyilatkozatot, majd pár évvel később az amerikai alkotmányt megszövegezték és elfogadták) nem gyámkodó államként képzelték el Amerikát, ők inkább az egyéni boldogulás képességére, munkájára, az öngondoskodásra és a személyes szabadságra helyezik a hangsúlyt. Obama törvényei után végképp betelt a pohár, a teadélutánosok szerint ugyanis a demokraták egészségügyi reformja maga a szocializmus, ezért országszerte hatalmas szervezkedésbe kezdtek. A leginkább a polgári körökre emlékeztető mozgalomra jellemző, hogy nincs vezetője, sem központja – az egyetlen összetartó erő a közös értékrend, vagyis a szabadpiacba vetett hit, az olcsó állam és a kormányzati beavatkozás elutasítása.
A futótűzként terjedő mozgalom radikálisan átrajzolta a republikánusok belső erőviszonyait, hiszen az előválasztásokon (az amerikai politikai gyakorlat szerint a párt hívei ilyen előválasztáson döntik el, hogy ki legyen a párt hivatalos jelöltje a későbbi választáson) évtizedes múlttal rendelkező politikusok kaptak ki a Tea Party által támogatott, addig ismeretlen és a politikában tapasztalatlan jelöltektől. Ez a tapasztalatlanság aztán később bumerángként csapott vissza: ami elég volt a párton belül, az nem mindig működött a választóknál, hiszen a középen álló szavazók tartottak a tapasztalatlan, ám olykor túl radikális emberektől.
Így fordulhatott elő, hogy néhány helyen különben esélytelen demokraták tudtak győzni csak azért, mert minden adandó alkalommal arról beszéltek a választóiknak, hogy republikánus ellenfelüket a Tea Party támogatta. Delaware államban például az addig ismeretlen Christine O’Donnell (a 41 éves marketinges hölgy mindenféle anyagi háttér nélkül vágott neki a kampánynak, korábban még egyetemi költségeinek kifizetésével is nehézségei voltak) egy veterán republikánust, a korábban kormányzóként is dolgozó, tizennyolc éve képviselő Mike Castle-t verte meg az előválasztáson mindenki meglepetésére. Ez a siker azonban ahhoz már nem volt elég, hogy „élesben”, a választáson legyőzze demokrata ellenfelét, így ez a képviselői hely váratlanul a demokraták ölébe hullott.
Ha azonban a végeredményt nézzük, az mondható el, hogy ezek a demokrata győzelmek inkább a kivételek közé tartoznak. A republikánusok elképesztő munkával és hihetetlen mennyiségű pénzzel biztosnak tűnő demokrata fellegvárakat vettek be, olyan választókörzeteket, ahol a demokrata jelöltek szinte csak az utolsó pillanatban érzékelték, hogy valami nincs rendjén.
A Tea Party öleléséből ugyanakkor sokan igyekeztek szabadulni a republikánusok közül, miközben nem vághatták el teljesen a szálakat. Maryland államban egy állomás erejéig magam is részt vettem egy republikánus jelölt, Andy Harris autóbuszos kampányában. A Perry Hall nevű településen egy közösségi ház autóparkolójában volt a kampányesemény, ahova nagy számban jöttek el a Tea Party emberei. Esküvel, majd hazafias dalok éneklésével kezdődött a korteskedés, de meglepetésemre a képviselőjelölt nem szólalt fel. Később tudtam meg, hogy mivel a mérések nyolc-tíz százalékos előnyt mutattak a demokrata vetélytársával szemben, ezért a kampánystáb biztonsági üzemmódra váltott. Az eredmény tartása volt a cél, ezért a jelölt nem kockáztatott a beszéddel, viszont azt sem tehette meg, hogy magára haragítsa a radikálisabb szavazókat azzal, hogy lemondja az eseményt. Az ötgyermekes orvos jól taktikázott: tizenhárom százalékkal megverte demokrata ellenfelét, így leválthatja őt a képviselőházban. Ez nekünk, magyaroknak is jó hír, hiszen a politikus édesapja magyar (édesanyja pedig ukrán származású), így Tom Lantos után újra lesz magyar gyökerekkel rendelkező politikus az amerikai képviselőházban. (Úgy tudjuk, Orbán Viktor magyar miniszterelnök a választást követő napon levélben gratulált a megválasztott képviselőnek, és meghívta őt Magyarországra.)
De hogyan is arattak ilyen fényes győzelmet a republikánusok, alig két évvel az után, hogy a demokrata Barack Obamát a változás és a remény ígéretével választották elnökké, miközben a Republikánus Párt a reménytelenség mocsarába süllyedt?
Elsősorban azzal, hogy párton kívüli, de a kampányt pénzzel támogató új szervezetek tűntek fel a térképen, valamint a „civilnek” ható aktivista csoportok minden eddiginél agresszívabb fellépésével.
Magyar szemmel és füllel rendkívül szokatlan volt az a negatív üzenetáradat, amelyet a kampányfinisben a pártok és támogatóik a tévénézőkre zúdítottak. Úgy látszik, a törvények kijátszása nem csak magyar specialitás, hiszen itt is nevetségessé tették a kampányszabályozást azzal, ahogyan kihasználták a kiskapukat. A jelöltek és pártjuk ugyanis csak meghatározott mennyiségű pénzt költhetnek programjuk népszerűsítésére, de magáncégek, szakszervezetek és civilek bármennyit gyűjthetnek és költhetnek arra, hogy független ügyeket támogassanak. Az ilyen, támogatható szervezeteknél egyetlen tabuszó van: nem lehet kimondani, hogy szavazz (valaki ellen vagy mellett), viszont bármi más megengedett. Soha nem hallott szervezetek bukkantak elő (kísértetiesen emlékeztetve engem az otthoni fogkrémreklámokban hivatkozási alapként emlegetett ismeretlen fogorvosi egyesületekre), amelyek véletlenül épp egy politikus által felkarolt ügy mellett kampányoltak másodpercekig, vagy éppen egy másik politikus jellemző témáját gyalázták. Mindenféle üzenettel lehetett találkozni, talán azt kivéve, hogy az ellenjelölt gyerekgyilkos, és szabad idejében nyugdíjasokra vadászik élestölténnyel. A becslések szerint ezek a szervezetek külső erőként több százmillió dollárral avatkoztak be a kampányba. Ennek tudható be, hogy ez a félidei választás – e szervezetek finanszírozását is ideszámítva – közel kétszer annyiba került, mint a 2008-as Barack Obama–John McCain-párharc, és aki például szenátor akart lenni, annak legalább tizenötmillió dollárt kellett összegyűjtenie.
Volt, aki sokkal többet áldozott erre: Kaliforniában Arnold Schwarzenegger megüresedő kormányzói székéért (a két ciklust lehúzó egykori filmsztár a törvények értelmében többé nem újrázhatott) egy üzletasszony, Meg Whitman indult republikánus színekben, magánvagyonának tizedét, száznegyvenmillió dollárt költve kampányára. Kedd estére kiderült, ablakon kidobott pénz volt ez az összeg is.
Amerikai barátaimnak köszönhetően beleláthattam kicsit az itteni kampánymechanizmusba is, és sokszor sokkoltak a látottak. Olyan technikai-informatikai bázis van egy erős jelölt mögött, amilyet józan ésszel nehéz elképzelni. A választásokat megelőző napon szem- és fültanúja voltam annak, amint egy képviselőjelölt egy szobából ultramodern számítógép segítségével egyszerre kilencvenezer (!) bizonytalan szavazót hívott fel körzetéből. Miután bemutatkozott, arra kérte őket, hogy nyugodtan kérdezzenek tőle, ő a programja alapján fog válaszolni. A politikus munkatársai a másik szobában – fülessel a fejükön – rendszerezték a kérdéseket a politikus előtt lévő hatalmas monitorra, hogy az válogathasson közülük. Amikor döntött, bekapcsolták a kérdezőt, hogy aztán mindenki, aki a hívást fogadta, hallja a kiemelt kérdésre a választ. A monitoron mindenféle információt nyomon lehetett követni: hányan akarnak még kérdezni, hányan csapták le a telefont, ki hány percig volt kíváncsi a jelöltre. Ha valaki nem volt otthon, és a hangpostája kapcsolt be, a robot automatikusan másik üzenetet játszott le neki, amelyben a jelölt őszinte sajnálatát fejezte ki, hogy nem tudta meghallgatni a kedves választópolgár véleményét.
Colorado államban részt vettem Ken Buck republikánus szenátorjelölt néhány kampányeseményén is, és az eredményeket az ő hatalmas várójában lestük. Beigazolódott az előrejelzés, hogy itt lesz az egyik legszorosabb vetélkedés, mert ahogy haladtak a szavazatok feldolgozottságával, az éjszaka folyamán ötször változott az első helyen álló politikus személye. Érdekes mozzanat, hogy Amerikában levélben is lehet szavazni, és ebben az államban például hatvanegyezerrel több republikánus, mint demokrata küldte el előre a szavazatát. A szavazólapokat számítógéppel dolgozzák fel, csak a nem egyértelmű helyzeteket nézi meg az ember, mégis másnap délben, amikor ezeket a sorokat írtam, még nem volt ideiglenes eredmény sem: a voksok 89 százalékos feldolgozottságánál (ez 1,6 millió voksot jelentett) a demokrata Michael Bennett vezetett alig ötezer szavazattal.
Természetesen a demokratákat sem kell félteni, hiszen a legújabb kampánytechnikák kikísérletezésében épp Barack Obama elnök korábbi kabinetfőnöke, Rahm Emanuel járt az élen. A republikánusok sokat tanultak tőle, és hát ott volt saját fenegyerekük, Karl Rove is, akinek az volt a feladata, hogy az üzleti világ pénzadományait begyűjtse és a lehető leghatékonyabban használja fel. A cél az volt, hogy a demokratákat minél több helyen kényszerítsék harcra, azokban a körzetekben is, ahol kényelmesen hátradőlve várták jelöltjeik a választást. A látszólag párthoz nem kötődő szervezetek így olyan helyeken bukkantak fel hirdetéseikkel, agresszív módszereikkel (videokamerával felszerelt aktivisták üldözték például a demokrata jelölteket, hogy a demokratáknak kedvezőtlen ügyekben nyilvános állásfoglalásra kényszerítsék őket), ahol az üres kasszával választásnak induló republikánus jelölteket kellett megsegíteniük (a Tea Party által támogatott jelöltek között volt ilyen bőven).
Tisztán látható: Amerika dühös és kiábrándult, megbüntette a hatalmon lévő pártot és jelöltjeit. De nem félelmetes-e, hogy ezt a dühöt a legmodernebb kampánytechnikák és iszonyú pénzek felhasználásával nem egy új politikai erő, hanem a dühöt legalább részben kiváltó George W. Bush elnök republikánusai tudták most „becsatornázni” és szavazatokra váltani? (Most ők, legközelebb lehet, épp a demokraták.) Vajon azoknak lesz igazuk, akik a legmodernebb technikától nem a fokozottabb választói részvételt, a vélemények sokféleségének erőteljesebb megjelenését várják (például az internet lehetőségei révén), hanem a minden eddiginél tökéletesebb manipulációt és végső soron a demokrácia intézményeinek kiüresedését?