Tudósítás a baloldali és liberális univerzumról

Gyémánt Marianna újságíró kérdésbe foglalt állítása szerint egy neves baloldali liberális alkotmányjogász felfedezte, hogy Orbánnak két hónap alatt sikerült elérnie azt, amihez még Rákosinak is több év kellett. Paul Lendvai erre így reagált: „Pontosan. Úgyhogy valóban vissza a múltba…”
A baloldali és liberális univerzumban népszerű véleményvezér nem titkolja, hogy ő Gyurcsány Ferencet a balliberális táborban még mindig a legkiemelkedőbb személyiségnek tartja. Kiegészítésként idézi Jakob Burckhardt megállapítását, aki szerint „nem minden tehetség találja meg a megfelelő időszakot”. (Nagy kérdés, hogy a neves tizenkilencedik századi német történész a Gyurcsány-félékre gondolt-e.)
Látva Gyurcsány eddigi politikai pályafutását, elég nehéz elképzelni a neki „megfelelő időszakot”. A kérdés ugyanis az, hogy mikor van szükség egy ifjúkommunistából lett neofita demokratára, aki ideológiailag követhetetlen, értékrendjében bizonytalan, erkölcsileg pedig vállalhatatlan. Közéleti szereplései egy infantilis, gátlástalan és ripacskodó pozőr magánszámainak tűnnek. Rejtély, hogy némelyek miért tartják még ma is rendkívüli képességű politikusnak? Mikor és mivel igazolta ezt? Mert az elmúlt időszakban miniszterelnökként nyújtott teljesítménye hihetetlenül alacsony színvonalú volt. Persze lehet, hogy nem ez volt a neki megfelelő időszak. Mindez nem zavarja Paul Lendvait, aki az Eljátszott országom című új könyve kapcsán arról is beszélt, hogy demokráciákban nem szokás a nagyköveteket politikai okokból leváltani. Ezt cáfolni sem érdemes. A kérdés inkább az, hogy miért kell hazudnia ilyen könnyen ellenőrizhető állítás megfogalmazásakor? A válasz a nyilvánvaló elfogultságban, balliberális kiválasztottságtudatban, valamint a valóság felszínes ismeretében rejlik. Hitük szerint, aki nem baloldali vagy liberális, annak nincs helye a politikai hatalom közelében sem. Ez a legkisebb közös nevező Gyémánt Marianna, Paul Lendvai, Gyurcsány Ferenc és Vásárhelyi Mária esetében.
Ugyanezt a vádaskodó kizárólagosságot és türelmetlenséget érhetjük tetten az alábbi részletben: „Most kénytelen vagyok leírni, hogy a törvényes rendet képviselő OVB döntésével hatalmas lépést tett a hunnácizmus kiteljesedése, Magyarország továbbfasizálása érdekében. Ez bizony minden európai értékrendet semmibe vevő, gyalázatos döntés volt, lépés a teljes lealjasulás irányába. Lényegében Magyarországon elkezdődött a cigánytörvénykezés, amelyik hol sunyi, hol nyílt lopakodásával nagyon is emlékeztet a zsidótörvénykezés kezdeti időszakára. Aki leírja, kimondja, pláne politikai érdekből használja a cigánybűnözés kifejezést, az náci – akármit gondol is magáról.” (Andrassew Iván, Népszava, 2010. szeptember 29.)
Levegővétel után, kicsit higgadtabban érdemes átgondolni az olvasottakat. A szerző álláspontja világos: léteznek olyan szóösszetételek, amelyek használata megbocsáthatatlan, teljesen függetlenül annak jelentéstartományától, valamint a használó szándékától és tetteitől. Ez az érzelmi túlfűtöttségtől vezérelt kategorikus vélekedés kizár mindenfajta más értelmezési lehetőséget, hiszen annak megfogalmazóját eleve nácinak minősíti. Innen már csak egy lépés a gondolatrendőrség szükségességének meghirdetése, az orwelli világ dicsőítése, amelynek modern változata az úgynevezett „politikailag korrekt” eszmeiség alapján nyugszik. „Az elmúlt kormányzati ciklusban a jobboldali ellenzék minden eddiginél erőteljesebb támadást indított az ép ész, vagyis a kölcsönösen érthető szavak és szimbólumok ellen, a mitologikus, népbutító kommunikáció fenntartásáért. (…) Az utóbbi években sokat gúnyolt »political correctness« (pc, politikai korrektség) nem a valóság megszépítését jelenti, ellenkezőleg: az igazság kimondását, a pontos és félreértelmezhetetlen fogalmazást.” (Hell István, Népszava, 2010. szeptember 29.) Ebből is látszik: Andrassew Iván sajnos nincs egyedül. A két idézett szöveg tanúsítja, hogy aki nem baloldali vagy liberális, az csak népbutító náci lehet. Ez a balliberális szubkultúra semmiből sem tanul. Néhány évvel ezelőtt mindenkit kiátkoztak a magyar szellemi életből, aki a „zsidókérdés” kifejezést használni merészelte. Akkori álláspontjuk szerint e kifejezés használói mind aljas antiszemiták, rasszisták, nácik stb. Amikor a vita során kiderült, hogy a „zsidókérdés” kifejezést – minden negatív konnotáció nélkül – zsidó szerzők és komoly történészek tucatjai is használták, a kórus elhallgatott, és ebben a kérdéskörben azóta sem nyilatkozott meg senki.
Ha a cigánybűnözés kifejezést elfogultságoktól mentesen vizsgáljuk, könnyen rájövünk, hogy e szóösszetételnek több olvasata van, és kicsit erőltetettnek tűnik azt állítani, hogy ennek kizárólagos jelentése: minden cigány bűnöző. Mint ahogy a „fiatalkorú bűnözés” kifejezés használója sem arra gondol, hogy minden fiatalkorú bűnöző. Hogy a rendőrbűnözésről ne is beszéljünk. A cigánybűnözés szóösszetételt hosszú évtizedek óta használjuk, de kiváló szellemi terroristáink csak néhány éve csináltak belőle harci fegyvert. Némák voltak például akkor is, amikor a köreikben népszerű Gönczöl Katalin még náciként tevékenykedett, hiszen ő is használta ezt a kifejezést.
A legtöbb ember számára egyébként a cigánybűnözés olyan bűncselekményekre utal, amelyeknek elkövetési módja, jellege és gyakorisága elsősorban a cigányokra jellemző. E kifejezés jelentése éppen ezért időtől és helytől függően változó. A cigány jogvédők azzal érvelnek, hogy ha van cigánybűnözés, akkor magyarbűnözésnek is lennie kell. Nem tudják ugyan, de igazuk van! Magyarbűnözés is létezik. Ilyen volt az a nyolcvanas évek végi lopássorozat, amikor a szomszédos Ausztria boltjaiban táblán figyelmeztették a magyarokat a lopás tilalmára. Ezek az osztrákok nácik lettek volna? Nem. De miután azt tapasztalták, hogy az óriásira duzzadt magyar turistaforgalommal együtt jelentősen megnőtt a honfitársaink által elkövetett bolti lopások száma, kénytelenek voltak védekezni. Nem azt állították, hogy minden magyar tolvaj, de azt igen, hogy Kádár népének egy jelentős része szeret fizetés nélkül távozni. És miután akkor és ott ez volt a legnagyobb számú és legjellemzőbb bűncselekmény, joggal beszéltek magyarbűnözésről. Ugyanakkor soha nem állították azt, hogy minden magyar bűnöző. Ennek mintájára a cigánybűnözés szó használói sem vallják a kollektív bűnösség elvét. De a fenti értelmezés lehetőségét eleve kizárják az erkölcsileg és politikailag is megbukott balliberális univerzum kétségbe esett zsoldosai. Andrassew Iván szerint minden út Rómába vezet: „Közben a rendszer odáig aljasult, hogy a közmédiumokat maga az Országos Választási Bizottság, majd a Legfelsőbb Bíróság kötelezte rasszista, náci reklám sugárzására. A hatalom ezt hagyta, mert politikai érdeke a szélsőségesek kiszolgálása.” (Népszava, 2010. október 4.) Tehát aki tőle eltérően gondolkodik, az aljas rasszista. Vagy náci.
Ehhez a szubkultúrához tartozik Lengyel László is, aki a távolba néz, de a jövőbe lát. E rendkívüli képesség eredményeit már évtizedek óta megosztja olvasóival, így aztán több ezer ember tapasztalhatta, hogy Lengyel látomásai sohasem váltak valóra. Lengyel folyamatosan fürkészi továbbra is a jövőt, íme legújabb jóslata: „Ahogy a baloldal belehalt Gyurcsányba, úgy hal bele a jobboldal Orbánba. És bizony a szavazó átvándorol balra. Mert máshová nem mehet.” Ez éppen olyan társadalmi szükségszerűségnek tűnik, mint korábban az alap és felépítmény, valamint a lét és a tudat viszonya. Ennyire egyszerű lenne az egész? A baloldali jövendőmondó szerint a jelen sem tűnik túl bonyolultnak, csak meg kellene szabadulni a jobboldali előítéletességtől. A vátesz mindenre tud megoldást. „Tárgyalni kellett volna a szakmákkal, például az egészségügyiekkel, a pedagógusokkal és tárgyalni a főváros nagy erőivel, a közműcégek vezetőivel.” (168 Óra, 2010. október 7.)
Ezek szerint Lengyel László éleslátását még az sem zavarta, hogy a közműcégek vezetői közül többen börtönben vagy házi őrizetben vannak. Mások ellen rendőri vagy ügyészségi eljárás van folyamatban, ezért leváltották őket. Így már sohasem kapunk választ arra a korántsem költőinek szánt kérdésre, hogy miről kellett volna tárgyalni velük. És vajon mennyire lehet komolyan venni azokat az elemzőket, politológusokat és közgazdászokat, akik ennyire felületesek és ilyesmiket írnak?

A szerző politológus