A Badacsonyrúl

Időtlen szubjektivitás. Mindenki másként látja, más és más viszonyban áll vele. A poéta végül is azt mondja róla: „Nem úgy mentem, a’ mint jöttem” – mert ott, ahajt és aközben: valami történik. Hogy mi? Talán azt is mondhatjuk, hogy egészen pontosan minden – mert ott egy egész élet változik meg. „Nagy külömbség volt köztem, A’ ki valék az előtt ’s a’ ki lettem, látván őt.” Ezt a különbséget természetesen a múzsa megjelenése és a szerelemnek az ő életalakító ereje okozza. Kisfaludy Sándor, a Badacsony költője így is kezdi a leghíresebb Himfy-dalt: „Édes kínos emlékezet, oh Badacson’ szürete! Mulatságos gyülekezet, Oh rabságom kezdete!”
Ezt az elragadtatott szubjektivitást, a hegyét és a szerelemét is értelmezi, olvassa (bizonyára biedermeieres nyersfordításban), majd használja a lélek nagy és univerzális hárfása, a német zseni, Ludwig van Beethoven is, amikor megzenésíti Kisfaludy versét. Az más kérdés, hogy éppen ez a zene nála kivételesen rosszul alkalmazkodik a szavakhoz, mert a zenei karakter ellentmond a vers hangulatának. A zenetudósok azt jegyzik meg, hogy Himfy és a zseni találkozásából a végeredmény csupán egy vidám, naiv, vadrózsás-schubertes dal lett. De lehetséges, bár profán, ámde erős feltételezés, hogy Beethoven azért választotta épp e Himfy-dalt (az egyetlen magyar nyelvű verset), mert a számára végtelenül idegen szövegben rálelt egy ismerősen csilingelő névre is. A csábítóra, a híres Badacsonyéra, amelyet bizonyosan tisztelt, mert közismerten borissza ember volt.
Az időtlenségben viszont föl szokott ragyogni egy teljes kozmosz is – akár a jobb poézisben, zenében és magában a helyben. Badacsony: idő-tér elem, római út, história, geológia, bazalt és szikla, opálos fény, üde zöld tenger, rügy és mosolygó szőlőbogyó, és örök víz, a Balaton.
Én meg ezt az időtlen szubjektivitást süvegelem meg újra, s olvasom és látom egyszerre, együtt egy egészen friss albumban is, Ludwig Emil és Tóth Tibor Badacsony című munkájában, amely 150 nagyszerű fotót, valamint magyar, angol és német nyelvű szöveget tartalmaz. S amelyet üdítő módon nem egy mamutkiadó jelentetett meg valamely exkluzív és drága sorozatában a kommersz elvárásainak megfelelően, hanem egy kis helyi közösség. Szabadon. A Badacsonytördemic Községért Alapítvány. Ludwig Emil és Tóth Tibor fotós úgy látja és értelmezheti a Badacsonyt, a toposzt is, az ismeretlen mélységet is, ahogyan lelkiismeretük akarja. Ezt a tényt legalább annyira fontosnak tartom, mint az önmagára talált helyi öntudat megnyilvánulását, akár a számomra izgalmas absztrakt és archaikus tudásokat és megértéseket a kötetben. Mert olyan albumot tartunk a kezünkben, amely minden lényeges szempontnak megfelel: nem provinciális, de nem is hivalkodó. Nem egyénieskedő, de nem is személytelenül amorf. Nem extrém, ám öntudatos, és nem silányan propagandisztikus, de nagyon is nyitott a kozmikus erőkkel és az élettel szemben. Amelyet nem kell majd javítgatni és cenzúrázni, sminkelni, esetleg újraértelmezni – sokkal inkább leltár a mai időtlenségünkről és gondjainkról.
A főszereplő természetesen a Badacsony – látvány, szellem és élet. Anyag és gondolat. Ember. Állat. Természet, évszakok. Tradíció és munka. És természetesen kultúra: intimitások és hitvallások. Kis templomok, keresztek, kapubejárók, kőfal kövirózsával, pinceajtók; a gulya és a szőlőtábla tájképző funkciói. Ízek, zamat, illat, erő, tűz, mint a borban. S az itt élő ember. A vincellér, a festő, az író és a kézműves borász. Mint az innét építkező, de a természetet tiszteletben tartó örök család – a Badacsony efféle képek áramlása.
De nehogy valami ókori pásztoridillt gondoljunk el mostan, bár azt mindig könnyebb. Épp a Badacsony az, amelyet mindig is a literátoroknak kell(ett) megvédeniük saját végzetétől: az embertől. Többször, több tempóban, mert az idill festett utópiája mellé sokszor, bizony, keserves valóság társul. Például: Ludwig Emil is említi, hogy a harmincas évek elején Herczeg Ferenc (aki maga is badacsonyi lakos volt) kénytelen volt szót emelni az oktalan és tájpusztító kőbányászat ellen. „Ez a legszebben felépített hegy mindazok közül, amelyeket életemben láttam” – kerestem elő akkor írt manifesztumát, amelyet kiáltványként adott közre. „Különb a palermói Monte Pellegrinónál, amelyről Goethe azt mondta: a világ legszebb hegyfoka. Goethe nem látta a Badacsonyt! […] Egyszer talán eljön az az ember, akinek még mi, magyarok is el fogjuk hinni, hogy a Badacsony a természet szépségének egyik világcsodája!” És mivel a világszép környezet ellenére bányászni kezdik a bazaltot, egész civil mozgalmat szervez (akkor kezdődik Kaán Károly vezetésével a természetvédelem Magyarországon), és a zúzódások, sebek ellenére meg is mentik a Badacsonyt. Mert ugyebár, hangzik az örökös naiv óhaj, „van valami, ami szentebb a magántulajdonnál: a nemzeti érdek. Ha nemzeti érdekből meg kell védeni a történelmi műemléket saját birtokosának értelmetlensége vagy kapzsisága ellen, akkor hogyan szabad eltűrni, hogy megsemmisítsék az Úristen remekművét, melynek szépsége közös tulajdona minden magyar embernek.”
Tatay Sándor, szintén a Badacsony írója, aki ott is élte le a huszadik század második felében írói életét „a sziklák alatt”, egy hasonlóan eszement utópiának a történetét írja meg a korai ötvenes évekből. Mert az ember tájalakítási furorjában (dühében) akkor is gigantikus tervek születtek: a remekmű Badacsonyra kötélvasutat terveztek, a hegylábaknál narancsligetekkel és citromfaültetvényekkel (ó, magyar narancs!) – mély árkokban, egyelőre üvegtetőkkel ellátva, kinőnek majd belőlük, mondják a szakemberek, és akklimatizálódnak, mint azok a fügefák, amelyek itt szebb gyümölcsöt hoznak, mint Olaszországban (szerintük). A narancsligetekből széles utak kanyarognak a hegyre, fel a bazaltorgonákig. És széles teraszokat és bástyákat vizionálnak óriási víztározókkal. Az egész hegyet kisvasút és drótkötélen vontatott csillék hálózzák be, szárnyvágányokkal jobbra-balra, s az egyetlen hatalmas ültetvény minden zugába ezek hordozzák szét a karókat, a trágyát, a permetezőszereket, a vizet – szüretkor pedig egyszerűen lesiklanak rajtuk a szőlőhalmok. És neki is fognak. Lyuk a tetőn című önéletírási regényében Tatay, e magányos, elfelejtett remekíró hosszasan részletezi a civilizáció tájmegvalósítási rögeszméit. Amely sosem akar lohadni. És valóban semmi sem új a nap alatt – így Ludwigék albumában is felbukkannak a legújabb akciók: Felsőbüki Nagy Pál 1840-es présházát éppen most intézte el a bontócsákány, ahogy lebontották a hajdani bormúzeumot is (szétverve egy nagyméretű üvegfreskót a múlt század húszas éveiből, amelyet a polgármester legalább részleteiben megmentett, s ez került a kötet borítójára). És 2009-ben ugyanaz a vállalkozó nekivágott az 1875-ben épült, amúgy védett Ranolder-nyaraló teljes külső és belső átalakításához is.
De a hegy mindent kihever: időt, létrontást, idiotizmust. Mert a saját hagyományához tér vissza legszívesebben a szellem. Ahogy a dunántúli költők és írók is: Berzsenyitől, Kisfaludytól Weöres Sándoron és Takáts Gyulán át Tatay Sándorig – az ő világuk az egészen tiszta atmoszférák hangja, ahogyan Hamvas Béla is nevezi, „horatiusi és lucretiusi” hang. Amely meditáció és monológ is egyszerre. A kozmikus erőkkel való intenzív együttélés is. S ha ráadásul mindez az időtlen szubjektivitás efféle csodálatos terepén zajlik, mint a Badacsony szent hegye, akkor nincs mitől tartanunk.