A Gyurcsány-mozgalom esélyei

Bármennyire vágyik tehát Gyurcsány a fent említett centrum elfoglalására, pusztán a jelenlétével tömegesen riaszthatja el a szóba jöhető szavazókat. Nem véletlen, hogy az LMP mindent elkövet, hogy ne kerüljön a neve összefüggésbe az exkormányfővel

Vajon minek kellene bekövetkeznie, hogy végre semmilyen hír ne foglalkozzon Gyurcsány Ferenc viselt dolgaival? A bukott miniszterelnökről rövid idő alatt két napilap is megszellőztette, hogy jövő tavasszal önálló párttá alakulhat a gyurcsányistákat egy szervezetbe tömörítő „Demokratikus Koalíció”. Mindez értelemszerűen az MSZP-től való elszakadást jelentené. A koalíció jelenleg szimpla platformként működik, bár vele kapcsolatban egyre többször hallható a párton belüli párt kifejezés. A tömörülésnek négyezer tagja van, akik olyan hálózatot építettek ki, amelyik az ország egész területét lefedi. Némileg furcsa egy platformtól, hogy a tagoknak mindössze egynegyede rendelkezik párttagsággal, ám ha figyelmesen olvassuk az 1989-es alkotmánymódosítás dátumát fétisként kezelő gyurcsányi kinyilatkoztatásokat, akkor kiderül, hogy a fennmaradó háromnegyed rész egykori szabad demokratákat és MDF-eseket jelent, kiegészítve az Orbán-fóbiások és hivatásos rettegők táborával.
Cáfolatok és magyarázkodások ide vagy oda, aligha vitatható, hogy valami készül a szocialisták háza táján. Bármennyire igyekszik a párt a kulisszák mögött tartani a felgyülemlett feszültséget, a végtelenségig nem lehet halogatni a Mesterházy–Balogh–Szanyi-tengely köré épülő újdonsült vezérkar és a 2010 előtti kormányzáshoz kötődők közötti nyílt konfrontációt. Elképzelhető persze az a variáció is, hogy végül az élet írja át az MSZP „megújításáról” szóló forgatókönyveket, mondjuk egy Gyurcsány elleni ügyészségi vádemelés formájában. Nem lenne meglepő egy ilyen fejlemény, Hunvald György és Hagyó Miklós rendőrségi őrizetbe vétele miatt sem. Ám adódik a kérdés, vajon milyen következményekkel járna a többi politikai erőre nézve az MSZP kettészakadása? Az első számú haszonélvező nyilvánvalóan a Fidesz lenne, mivel kevés dolog jelent biztosabb garanciát a 2014-es választási győzelemre, mint az egyetlen szóba jöhető rivális szétforgácsolódása. Gondoljunk csak bele: a balliberális média, az MSZP közeli sajtó a megalakulása óta össztüzet zúdít az Orbán-kormányra, amelybe most már a nemzetközi pénzvilág is besegít; lásd a Moody’s hitelminősítő intézet legfrissebb, Magyarországot két kategóriával lejjebb soroló határozatát. Hiába záporoznak azonban a világvége-kritikák, a jobboldali kabinet társadalmi támogatottsága nem csökkent, mint ahogyan a forint árfolyamának összeomlása vagy a külföldi befektetők tömeges elmenekülése is elmaradt. Pedig az egykori MSZP–SZDSZ-koalíció politikusgárdája és értelmiségi bázisa tényleg mindent elkövet a Fidesz befeketítéséért, mégpedig úgy, hogy eközben a sorait is összezárva tartotta, hiszen az áprilisi választások óta Szili Katalinon kívül senki nem dezertált. Márpedig ha a szocialista falanx ekkora erőfeszítéssel sem tudott rést ütni a Fidesz népszerűségének bástyáján, akkor okkal gyanítható, hogy a két vagy akár több részre szakadó, az elődpártnál jóval gyengébb szervezetekből álló új baloldal mégannyira sem lesz képes megváltoztatni az erőviszonyokat. Ráadásul az esetleges szakadás után óhatatlanul lefoglalná az erejüket az egymással való torzsalkodás. Ha ugyanis nincsenek az érintett felek között áthidalhatatlan személyi és programbeli különbségek, akkor a szétválás is teljesen értelmetlen lenne. A kettéosztódás esetén tehát elkerülhetetlenül elő kell törniük azoknak az indulatoknak, amelyek a kisgazdapárttól kezdve az MDF-ig már nem egy jobb sorsra érdemes pártot kényszerítettek a sülylyesztőbe. Eközben végig meg kell küzdeni azzal a szorongató gondolattal, miszerint a balliberalizmus Titanicként süllyedő hajójáról korábban elszelelt mentőcsónakok, a Kapolyi László-féle MSZDP, a Szili Katalin vezette Szociális Fórum vagy az SZDSZ kacifántos nevű örökösei semmilyen említésre méltó eredményt nem voltak képesek felmutatni önálló tényezőként.
Létezik egy másik ok is, amiért a Fidesznek sokat segítene az ellenfél szétesése. Tudvalévő, hogy Gyurcsány elképzelése szerint egy szabadelvűeket, konzervatívokat és szocialistákat egyaránt megszólító, széles alapokon nyugvó centrumerőre lenne szükség. Egy efféle politikai szereplőnek azonban óhatatlanul hasonlónak kellene lennie a brit liberálisokhoz vagy a német szabad demokratákhoz. Ezek a pártok azonban hagyományosan inkább a konzervatívok, illetve kereszténydemokraták irányába nyitottak, amit jól szemléltet a tény, miszerint jelenleg mindketten egy jobboldali koalíció részeként politizálnak. Nem zárható ki, hogy előbb-utóbb a hazai színtéren is lesznek kísérletek egy efféle tömörülés létrehozására, ám ez csak akkor válhat életképessé, ha a kezdeményezők egy alulról építkező, lehetőleg új arcokból álló, emellett a posztkommunistáktól hermetikusan elzárkózó szerveződésként határozzák meg önmagukat. Emlékezzünk csak a Dávid Ibolya vezette MDF-re, amelynek önállóságot megcélzó törekvései korántsem voltak megalapozatlanok, ám ezeket csak addig lehetett komolyan venni, ameddig a látóhatáron fel nem tűnt Bokros Lajos alakja.
Bármennyire vágyik tehát Gyurcsány a fent említett centrum elfoglalására, pusztán a jelenlétével tömegesen riaszthatja el a szóba jöhető szavazókat. Nem véletlen, hogy a politikai origóban jelenleg egyedüliként árválkodó Lehet Más a Politika mindent elkövet, hogy ne kerüljön a neve összefüggésbe az exkormányfővel. Előbb-utóbb azonban a legkisebb ellenzéki erőnek el kell döntenie, hogy milyen irányba kíván orientálódni: bal, vagy jobb felé. Az MSZP kettéválása ebből a szemszögből nézve érdekes szituációt eredményezne. Egy gyurcsánytalanodott szocialista párttal az eddiginél bizonyosan könnyebben tudna együttműködni az LMP. Ugyanakkor óhatatlanul állást kellene foglalnia a Demokratikus Koalícióval kapcsolatban is, miután az önállósodó Gyurcsány-párt várhatóan mindent elkövetne, hogy magához csábítsa azt a fővárosi kötődésű, egykoron az SZDSZ-hez kötődő szavazóbázist, amely nélkül az LMP létezni sem tud. A Schiffer András és Gyurcsány közötti pozícióharc tehát tovább fokozná az ellenzék megosztottságát, értelemszerűen enyhítve ezzel a kormányzás nehézségeivel küszködő Fideszre nehezedő nyomást.
A baloldal kettészakadásának vitán felül a Jobbik lenne a legfőbb nyertese. Mivel a szocialistáknak ötvennyolc, a nemzeti radikálisoknak pedig negyvennyolc képviselőjük van a törvényhozásban, ezért könnyen kiszámítható, hogy ha legalább tizenegy képviselő távozik az MSZP frakciójából, akkor onnantól kezdve a Jobbik rendelkezne a legnagyobb létszámú képviselőcsoporttal. Egyelőre felmérni sem lehet, hogy mindez mekkora frusztrációt váltana ki a baloldalon, és emellett milyen kommunikációs lehetőségek nyílnának meg a mostanában kissé megzavarodottnak tűnő radikálisok számára. A fenti szcenárió esetén a Jobbik nemcsak a frakciójának a létszámát tekintve előzhetné meg az MSZP-t, hanem akár a népszerűségi mutatók terén is fölénybe kerülne. Ennek bekövetkezte viszont a nemzetközi pénzvilágot arra kényszerítené, hogy adjon több bizalmat az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának, lévén aligha vágyik arra, hogy a Fidesznek a Jobbik legyen az első számú alternatívája.
Amennyiben tehát végiggondoljuk a Gyurcsány-féle platform várható önállósodásának lehetőségeit, rögvest kiderül, hogy a belpolitikai erőtér szinte minden szereplőjének az az érdeke, hogy az egykori kormányfő ne tűnjön el a porondról, hanem folytassa a feszültség szítását. Ennél biztosabb garanciája ugyanis nincs annak, hogy a Fidesz fölénye a továbbiakban is kitartson, és a két kisebb ellenzéki párt se vesszen el a nagyok árnyékában.