A sajtó és a politika kötélhúzása

Figyelemre méltó látványt nyújtottak a készülő médiatörvény elleni tiltakozó ellenzéki lapok: egy eset kivételével eddig még nem volt rá példa, hogy Magyarországon újságok, saját elhatározásukból, üres címlappal jelentek volna meg. Ha valaki kevesellné a tiltakozásnak ezt a formáját, csatlakozhat a Nyilvánosság Klub ügyvivő testületének felhívásához is, amely az Élet és Irodalomban nyíltan követeli „a tételes cenzúra bevezetését”, mondván, hogy „a Médiahatóság felállítása után a kormány ne álljon meg félúton”. Még az is lehet, hogy az újonnan felállított Médiahatóság működését előre bíráló érvek közül több is igaznak bizonyul majd – mégsem feledkezhetünk meg két, alapvető megfontolásról. Mindkettő hatást gyakorol a közvéleményre, amely éppen ezért nem osztja a ballib értelmiség türelmetlenségét az új médiaszabályozással szemben, és ezen a téren is bizalmat előlegez az Orbán-kormánynak.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az 1996. évi I. törvény a rádiózásról és televíziózásról, amelyet az Országgyűlés a kereskedelmi televíziózás áttörésére való tekintettel hozott, egyértelmű fiaskónak bizonyult. Az első médiatörvény nyilvánvalóan nem érte el kitűzött célját, a kereskedelmi média hatékony, a nemzeti kultúra érdekeinek megfelelő szabályozását, nem teremtett elegendő anyagi forrást a közszolgálati média működtetéséhez sem. Kuratóriumai sóhivatalnak bizonyultak, testületei még egy kereskedelmi rádiót sem tudtak rákényszeríteni az elmaradt sugárzási díj kifizetésére. Az 1996-os médiatörvényt úgy fogadta el a magyar Országgyűlés, hogy abban az MSZP és az SZDSZ kétharmadot meghaladó többségben volt, azaz a baloldal viselte a felelősséget a nyilvánvaló kudarcért. Nem meglepő, hogy azon honfitársaink nagyobb része, akik képesek elgondolkodni egy olyan elvont problémán, mint a média szabályozása, most is úgy vélik: miután a baloldal képviselői a rendszerváltást követő első évtized derekán sorozatosan rosszul döntöttek, most adjunk esélyt a jobboldalnak arra, hogy jobb médiatörvényt alkosson.
Az első megfontolásból következik a második. Ez szintén hűti a forradalmi ellenállás hangulatát, amelyet a jeles baloldali értelmiségiek szítanak Szalai Annamária és a Médiahatóság elképzelt önkényeskedésével szemben. Minden törvény esetében alapvető fontosságú, hogyan válik be a gyakorlatban, de ahhoz, hogy egy új médiatörvényről véleményt alkothassunk, hosszú-hosszú évek kellenek. Legalább egy évtizedre volt szükség ahhoz, hogy kialakuljon a szakmai konszenzus: az 1996. évi I. tv. használhatatlan, a lehető leghamarabb újat kell alkotni, amennyiben megvan hozzá a szükséges felhatalmazás. Persze, senki nem láthatja előre, hogy miként él a Médiahatóság azokkal a szankciókkal, amelyeket a törvény biztosít a számára. Védi-e, és ha igen, mennyire hatékonyan például a kiskorú nézők erkölcsi nevelését, megóvja-e őket az erőszak és a brutális szexualitás bemutatásával szemben? Korlátozza-e, adott esetben sarokba szorítja-e és felszámolja-e azokat az uszító internetes portálokat és lapokat, amelyek a gyűlölet hangján szólalnak meg, rémhíreket és hazugságokat terjesztenek a zsidók, a cigányok és a homoszexuálisok ellen? Másrészt, ad abszurdum: felhasználja-e a Fidesz-kormány a Médiahatóságot, ezt a valóban jelentős jogosítványokkal felruházott hivatalt az ellenzéki lapok, internetes portálok, rádiók és televíziók elnémítására? Nyilvánvalóan más lesz az új Médiahatóság megítélése, ha az első két területen hatékonynak bizonyul, viszont a nyilvánosság előtt megjelenő ellenzéki véleményt a legkevésbé sem korlátozza, ahogy ez a fejlett demokráciában, az EU tagországában természetes és magától értődő. Ha viszont az új testület szabad teret enged az uszításnak, ugyanakkor a politikai cenzúra hivatalává válik, magam is az utolsó leheletemig küzdök ellene. De miből gondoljuk, hogy nem az első, hanem a második forgatókönyv valósul meg? És nem korai-e a tiltakozás a Médiahivatal felállítása ellen, hetekkel azelőtt, hogy 2011. január elsején megkezdi működését?
Franciaországban közel száz évbe telt, amíg a politikai elit konszenzusra jutott a sajtó törvényeken alapuló, előzetes, hatékony szabályozásában. 1881. július 29-én, Jules Ferry miniszterelnöksége alatt, a harmadik köztársaság első éveiben fogadta el a francia törvényhozás a sajtószabadságról szóló törvényt, amely jelenleg is hatályban van, igaz, tömérdek módosítás után: utoljára 2007 márciusában változtattak rajta. Annak illusztrálására, mennyire időigényes ez a műfaj, érdemes áttekinteni a megelőző közel száz évet. Különféle rendszerek (az első és a második köztársaság, az első és a második császárság, illetve a két dinasztiát is elfogyasztó királyság) rugaszkodott neki annak, hogy tartalommal töltse meg a sajtószabadság fogalmát. Megjegyzendő, hogy a XIX. században a sajtót a viszonylag korlátozott olvasóközönséghez eljutó nyomtatott újságok jelentették, és ezeknek kizárólag a politikai funkciója volt a fontos, amennyiben hangot adtak az ellenzéki nézeteknek, véleményeknek. Híre-hamva sem volt ekkoriban még a szórakoztató, az emberek életéből akár napi négy-öt órát is kisajátító televíziónak, a háttérben szinte mindig szóló rádiónak vagy az egyre több embert magához láncoló internetnek. Akkoriban, a XIX. században az olvasott újságot, akit érdekelt a politika. Márpedig ezek az emberek viszonylag kevesen voltak, ezt tükrözte a lapok példányszáma, előállításuk technikája is.
1789 nyarán Franciaországban Az emberi és polgári jogok nyilatkozatával megszületett a korlátok nélküli, abszolút sajtószabadság. Ugyanakkor a forradalmárok nem hozták létre a szélsőséges lapok ellen hatékonyan fellépő, az ehhez szükséges jogosítványokkal felruházott médiahatóságot. Két év múlva, 1793. március 29-én a Konvent már törvényt fogadott el arról, amely halállal bünteti a királyság visszaállítását sürgető újságok kiadóit. Vagyis a szabadság máris átcsapott az ellentétébe: a gyanúsakról szóló törvény alapján több tucat újságírót végeztek ki.
A francia sajtószabadság ingája, amely alig négy év alatt az egyik végletből a másikba lendült, továbbra sem nyugodott meg. Thermidor után a direktórium létrehozta az „ellenőrzött sajtószabadság rendszerét”, de a viszonylagos szabadságot állandóan szűkítették. Azután Bonaparte Napóleon 1800. január 17-én, két hónappal az általa végrehajtott államcsíny előtt a rendőrség felügyelete alá helyezte a sajtót, bevezette a cenzúrát és elrendelte, hogy az ellenzéki újságírókat akár deportálni is lehet.
A Waterloo után visszatért XVIII. Lajos az alkotmányos chartával újra szabadságjogokat biztosított a sajtónak, de a lapalapítást jelentős öszszegű kaucióhoz kötötte, és meghagyta az utólagos szabályozást, azaz fenntartotta a cenzúrát; amit az 1830. júliusi forradalom felszámolt, majd utóbb visszaállítottak. A 1848. februári forradalom újra eltörölte, de három év múlva III. Napóleon visszacsempészte, majd utóbb fokozatosan enyhítette. Aztán, miután a porosz–francia háború és a párizsi kommün alatt újra teret nyert a szélsőséges uszítás, már a harmadik köztársaság alatt, viszonylag kiegyensúlyozott politikai erőviszonyok között fogadták el a ma is érvényes, 1881. július 29-i sajtótörvényt.
Magyarországnak nem volt egy évszázada, csak két évtizede arra, hogy megteremtse a sajtó, illetve a média hatékony szabályozását. Igaz, felhasználhattuk a fejlett demokráciák tapasztalatait, de tekintetbe kell azt is venni, hogy a külföldről importált rendszereket sehol sem lehet egy az egyben adaptálni, hiszen a nyilvánosság szerkezete, összefüggései a gazdasággal és a társadalommal minden országban sajátosak, egyediek. Közben valóságos technikai robbanás ment végbe a média világában, amely műszakilag is elavulttá tette másfél évtizeddel ezelőtti, eleve hibás koncepcióra épülő médiatörvényt. Nem meglepő, hogy másodszor is neki kell futnunk a hazai média szabályozásának, hiszen most ennek a politikai feltételei is adottak, minthogy a kormánypártnak megvan hozzá a kétharmados többsége. Az új törvény megalkotása, majd gyakorlati kipróbálása elkerülhetetlenül szükséges, akármennyire is zokon veszik a készülő új szabályozást a 1992–94-es médiaháború egykori győztesei.

A szerző újságíró