Olyan neves írókat hoz össze a Szent István Társulat Kontrasztok című irodalmi kávéháza, akik között, ha írói munkásságuk és világnézetük egészére tekintünk, gyakran kibékíthetetlen, mélyen gyökerező ellentétek húzódnak. A sorozatot szervező és moderáló Elmer István bevezetőjéből az is kitűnt, hogy nem ezeket a frontvonalakat szeretné még élesebbé tenni a vitaest. A beszélgetés témája és a felvetett kérdések is inkább azt sugallták, hogy a cél megegyezni az alapvető, közös értékekben.
Ha valami, akkor a szeretet témája – advent idején – biztosan egy lehet ezek közül. A kontrasztok is inkább a szeretet megélése, lehetőségei és korlátai körül alakultak ki a beszélgetés alatt. – Kétségtelen, hogy nehéz ezt a fogalmat értelmezni, sokan és sok értelemben emlegetik. Az is lehet, hogy nem kellene – véli Jelenits atya. – Talán olyasféleképpen volna jó bánnunk vele, ahogyan az ószövetségi hagyomány tekint Istenre: nem szabadna kiejteni a nevét. Végtére így ismerjük meg, és a legtöbbször így is gondolkodunk róla: fogalmak nélkül, alapvető tapasztalatként – fejtegette tovább az alapgondolatot.
Abban, hogy miképp határozhatjuk meg, mi is a szeretet, végül egyfajta egyetértés született: adottság, ami mindannyiunkban megvan. A kérdés csak az, mit kezdünk vele, és mit kezdenek mások a feléjük sugárzott szeretetünkkel. Nádas szerint ezt az adottságot az európai kultúrában leginkább feladatként fogjuk fel, „etikai szerepként”, holott ez olyan kötelesség, amit nem lehet teljesíteni. Ennek a kijelentésnek az igazsága persze nagyban függ attól, hogyan is értelmezzük a szeretet feladatát. – Isten mentsen, hogy kötelességből, „sportból” szeressünk, és ha azt vesszük észre, hogy akiket szeretünk, jobban örülnének, ha nem szeretnénk őket, talán bennünk van a hiba – mondja Jelenits. Megvannak a buktatók, de a szeretetben öröm van, még a rosszul sikerült szeretetben is. Előkerültek a beszélgetésen irodalmi alkotások is, amelyekben a szeretet valamilyen formája tetten érhető: a szeretet suta jeleiről, netán az egymásrautaltság kényszerűségéről beszél-e az Iskola a határon, és vajon fel tudjuk-e ismerni, ahogyan Kosztolányi élete végén, köztudottan nem zökkenőmentes házasságára viszszatekintve felismerte: „Én nem szerettem magamat soha, de te szerettél.” – Egy idő után, ha nincs viszonzás, az ember elfásul, csődöt mond a misszióval, és egy kétoldalú viszonyban nincs biztosíték a következő pillanatra sem – sorolta Nádas ellenérvként mindanynyiunk ismerős emberi esendőségének jeleit.
Jelenits István mögött ott áll a hit egy nála tökéletesebb szeretetben, Nádas Péter pedig az emberi viszonyoknak és az ember magányának arról a realitásáról beszél, amit mindannyian megtapasztalunk. Kérdés, hogy a kettő közül ki mit tesz hitvallásává.
origo.hu
Ők az ukrán kémek, akiket Magyarország kiutasított
