Ezután a záróünnepséghez sorakoztak fel az egybegyűltek. Ugyancsak megadva a módját. A résztvevők először elénekelték a magyar himnuszt, majd többek között Duray Miklós, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja tiszteletbeli elnöke, Huber László, a házigazda Kőszeg polgármestere, valamint Kű Lajos, az olimpiai ezüstérmes labdarúgó, a diákbajnokság szellemi atyja részvételével a díjátadó ünnepség következett. Először a műveltségi vetélkedő – a százötven éve elhunyt Széchenyi István, valamint a kétszáz éve született Erkel Ferenc életéből kellett kérdésekre felelni –, majd a sakk-, az asztalitenisz-, a birkózóverseny, végül a kézilabdatorna dobogós helyezettjei vehették át az érmeiket. Mire a kézilabdások kerültek sorra, már alaposan megfogyatkozott a létszám. Amikor az esemény lezárásaként a műsorvezető, Pócza Zoltán, a helyi művelődési igazgató megkérte a megjelenteket, hogy énekeljék el a székely himnuszt, már-már tényleg csak maroknyi székely és magyar állta a sarat. Többeknek ráadásul láthatóan ismeretlenül csengett az ének.
A háromnapos rendezvényt végig az ehhez hasonló kettősségek jellemezték. Nemes szándék, áldozatkész vendéglátók, színvonalas versenyek, lelkes résztvevők – ugyanakkor az esemény megálmodott rangjához képest fájó hiányosságok.
Kezdve azzal, felvetődik, a diákbajnokságnak miért nem a főváros vagy valamelyik nagyvárosunk ad otthont, miért a tizenkétezres Kőszeg? S itt véletlenül sem az Alpokalján megbúvó történelmi városka ellen szólunk. Kőszeget csakis őszinte elismerés és dicséret illeti azért, hogy immár harmadszor volt házigazda. Tehát nem először, a stafétabotot átvéve, s nem is egy új ötlet felkarolójaként, hanem már-már állandó befogadóként. Vas megye pedig a szélesebb otthon, korábban ugyanis Bük biztosította a szükséges hátteret. Máshol tán nem hallottak a diákbajnokságról, amely nélkülözve a politika olykor hamis szólamait, a kultúra és a sport erejével teremt természetes közösséget a Kárpát-medence legtávolabbi pontjáról érkező fiataloknak, akik vállalják és vallják, hogy magyarságtudatuk megtörni nem akaró kapocs?
Kőszeg és Vas megye kötelességének érezte, hogy a nemes ügy mellé álljon. Ennek okáról Huber László polgármester és Kovács Ferenc, a megyei közgyűlés elnöke beszélt. „Kőszeg kicsiben ugyanazt elszenvedte, amit az ország nagyban. Trianon a járás kétharmadát levágta a városról, amely a mai napig nem heverte ki a csonkítás következményeit” – emelte ki Huber László. Hasonló szellemben érvelt Kovács Ferenc is: „Vas megye magyar kulturális intézményt támogat Alsólendván és Burgenlandban is többfelé. Kőszegen a magyar mellett a mai napig német, osztrák, horvát és szlovén nemzetiség él egymás mellett a legnagyobb békességben és egyetértésben. Mi pontosan tudjuk, mit jelent a kisebbségi sors, kötelességünk, hogy határon túli testvéreinket támogassuk.”
A Kárpát-medencei összmagyar nemzeti diákbajnokság nem egyszerű sportverseny, több annál. Elegendő a felsőőri kisgimnazisták állandó részvételét felemlegetni. Nem vehetik fel a versenyt a sportiskolai vagy egyesületi formában működő többi kézilabdacsapattal, nem lehet hálás szerep évről évre vereségekkel hazautazni, mégis minden évben visszatérnek. „Vegyes összetételű a mi kis csapatunk – mondta pedagógusuk, Veréb Ilona. – Vannak, akik helybéli magyarok, vannak, akik Magyarországról járnak át az iskolába, s vannak, akik osztrák létükre választották a két tannyelvű gimnáziumot.” S bár kicsit félénken, a kottát böngészve, de a szombati kulturális esten mindannyian énekelték Oláh Ibolya után, hogy van egy ország, ahol álmukban jártak, s ez az ország Magyarország.
Említhetnénk a gútai lányokat is. Akiket koruknál fogva még nem nyomaszt, hogy szombat óta Révkomáromnak szlovák polgármestere van; azt sem tudják, hogy választásokat rendeztek. Ők úgy „politizálnak”, hogy befogadták szlovák társaikat is, s megtanították őket magyarul. A komáromi Sütő Zsuzsanna énekét vastaps fogadta, pedig csupán a társai kedvéért jött el, hogy meglegyen a pingpongcsapat, ő maga csak kedvtelésből sportol.
Ezt persze egyúttal kritikaként is felróhatnánk. A profi sportolók között sok volt az amatőr, ami önmagában nem gond, de azért árulkodik arról, nem úgy történik a kiválasztás, ahogy az ideális lenne. Nevezetesen régiókként fel kellene venni a kapcsolatot azon magyar tannyelvű iskolákkal, amelyekben szervezett keretek közepette foglalkoznak valamely sportággal. Kiírni a területi, majd a regionális selejtezőket, hogy a döntőre valóban a legjobbak jöjjenek el. Felvidéken sakkban szerencsére önmagától is működik a rendszer: „Tizenkét iskolából hetvenkét általános és tizennyolc középiskolás diák részvételével, az eszmének megfelelően püspöki áldás alatt bonyolítottuk le az előversenyeket” – árulta el Pallag György. S talán nem véletlen, hogy a Kőszegen – a fiúkat is megelőzve – győztes Édes Zsófia tizenhét évesen már BEK-döntőn szerepelt.
Vele együtt a már említett zetelaki és gútai kézisek, továbbá a zentai asztaliteniszezők – éljátékosuk, Tóth Éva többszörös szerb utánpótlásbajnok – és birkózók persze valószínűleg így is a legjobbak közé tartoznának, de Erdélyt ezúttal sajnálatosan csak Zetelaka képviselte, Kárpátaljáról pedig a nagy távolság és a vele járó költségek miatt idén senki sem vállalta az utazást. A bajnokságnak az adná meg a rangját, ha ezrek közül kerülnének ki az aranyérmesek.
Véletlenül sem a szervezőkön akarjuk számon kérni a hiányosságokat. Források híján, önerőből, baráti kapcsolatok révén megteszik, amit lehet. Sőt, annál is többet. A Kárpát-medencei összmagyar nemzeti diákbajnokság kikezdhetetlen, nemes szellemi alapokra épül, és a gyakorlatban is életképes. Ám abba a korba ért, hogy itt az ideje kinőni a gyermekbetegségeket. A kapcsolatokat intézményesíteni kell.
Határok nélkül, a sportszerűség határain belül. Mert a sport ugyan játék, de ha komolyan vesszük, tartást ad.
Mások szemében is.
origo.hu
Gázolt az InterCity a Nyugati pályaudvaron
