Csillaghullás helyett

Negyvenöt esztendeje, 1965 novemberében nyerte női válogatottunk a kispályás magyar kézilabdasport egyetlen világbajnoki címét. Sőt, „szárazföldi” csapatsportokban mindmáig az utolsó magyar vb-aranyat. Ránézésre könnyen ment: a mieink a csoportban Csehszlovákiát (7-4) és Romániát (9-6) aránylag, Lengyelországot (15-5) nagyon simán verték, a döntőben pedig Jugoszláviát múlták felül 5-3-ra. A Szovjetunió akkoriban még nem számított sportági szuperhatalomnak, az NDK (az ifjabbak kedvéért a Német Demokratikus Köztársaság) pedig már az előcsatározások során kiesett. Nem is akárhogyan: a magyarok elleni döntetlent követő pénzfeldobás következményeként.
Török Bódog szövetségi kapitány és játékosai – szomorú, de hozzá kell tennünk, a 45. évfordulót megért játékosai – szombaton délben találkoznak egy kis nosztalgiázásra, majd ebéd után, gyanítom, bekapcsolják a televíziót, és megnézik a Magyarország–Tunézia mérkőzést. Ami 1965-ben egészen elképzelhetetlen lett volna; tévé is alig volt, tunéziai női kézilabda pedig még kevésbé. Most viszont már van, hogy mást ne mondjunk, a BL-címvédő dán Viborg legjobb formában lévő klasszisa bizonyos Mouna Chebbah, de átélhetünk egyéb furcsaságokat is: a 2007-es vb-n Angolával szemben veszítettük el a hetedik helyet, a Bajnokok Ligájából a minap kiesett Debrecen ellen győztes osztrák Hypót brazil menők tartják legalább régi szintje közelében.
Miközben a többi labdajátékban gyakorlatilag kizárt, hogy magyar csapat világbajnoki döntőt vívjon – a vízipóló persze kivétel, de az más halmazállapot –, addig női kézilabdában erre a modern időkben, 1995-ben és 2003-ban is akadt példa. Nem véletlenül, ugyanis ez az a sportág, amely „holdbéli tájakon” a legkevésbé fejleszthető, mert a legnagyobb az eszközigénye. A röplabdához elegendő egy kifeszített háló, és tökéletesen mindegy, milyen az altalaj, kosárlabdázni egy szem palánkra is remekül lehet, a kézilabdához viszont elengedhetetlen két kapu, rögzített hatos és kilences vonal és a többi. Ez az oka annak, hogy a kézilabda egészen az 1980-as évekig megmaradt európai sportnak, a női szakág pedig szocialista hitbizománynak. A Szovjetunió, az NDK, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Magyarország osztotta el egymás között a világversenyek érmeit – a történelem fintora, hogy ebből az öt államalakulatból mára csak a magyar nem esett szét vagy éppen olvadt be –, az 1976-os montreali olimpiai bronzhoz például elegendő volt legyőzni Románia mellett Japánt és Kanadát, négy évre rá a moszkvai negyedik helyezés már csalódással ért fel, hisz’ a csehszlovákok elleni döntetlen és Kongó legyalulása vezetett az eléréséhez, de az atlantai elődöntőbe is az Egyesült Államok és Kína feletti sikerrel vitt az út, pedig már 1996-ot írtunk.
A könnyed sikerek időszaka azonban végleg lezárult. Mostanra felfedezte a világ, hogy a kézilabda pazar játék, mértékadó vélemények szerint századunk legdinamikusabban fejlődő csapatsportja lehet. Szerencsére és sajnos. Mert ki tudja, így meddig tarthatjuk állásainkat ebben az egyre több fronton, egyre nehezebb fegyverekkel vívandó „háborúban”?
A harmadik évezred első évtizedének női világversenyei mindenesetre egyértelmű tendenciát rajzolnak fel. 2000-ben az olimpiai, 2003-ban még a vb-ezüstöt sirattuk, ugyancsak 2000-ben Eb-t nyertünk. A két következő olimpián 5., majd 4., az Eb-ken sorrendben 5., 3., 5. és 8., a 2003-at követő vb-ken 3., 8. és 9. lett a csapatunk. És a számok arról nem is árulkodnak, hogy a 2007-es vb 8. helyezését még egyértelmű kudarcként, a 2009-es vb 9. pozícióját ellenben inkább már biztató helytállásként értékelte a szakmai és a laikus közvélemény.
Azért, mert ez a realitás. Mint ahogyan a decemberi, skandináviai – dán, norvég koprodukciós – kontinensviadalon sem lenne rossz teljesítmény a nyolcba kerülés. Különösen nem két nemzetközi szintű balátlövőnk, Tóth Tímea és Zácsik Szandra nélkül. (Utóbbi ugyan tagja a 18-as keretnek, de vállsérülése miatt egész ősszel nem játszott egyetlen tétmérkőzést sem, úgyhogy a papírforma alapján kimarad.) Illetve lenne még egy, sőt, őt kellene elsőként említenünk: Szűcs Gabriellát, akit mint ifistát az új Sterbinszkyként, a magyar női kézilabdázás megváltójaként tartották számon, ám napjainkban, huszonhat évesen, elméletileg ereje teljében, nem fér be a 18-as keretbe sem. Félreértés ne essék: messze nem csak a saját hibájából, pici túlzással minden eddigi edzője felelőssége ez.
Ha persze lenne húsz Szűcs Gabink, egyet nyugodtan elveszíthetnénk. De az egyből egy megengedhetetlenül rossz arány. Hiszen az az egyetlen esélyünk, hogy a mennyiségi téren versenyképtelen izlandi férfikézilabda minőségi vonásait másoljuk: hibapont nélküli kiválasztás és utánpótlás-nevelés, a tökéletesség határát súroló szakmai képzés és menedzselés. Ha ez nem megy, egyre lejjebb adhatjuk céljainkat: a tíz évvel ezelőtti arany után már „csak” érem, majd a nyolcba kerülés, végül a puszta Eb- vagy vb-részvétel kiharcolása. Míg aztán célból ez is vággyá foszlik.
A folyamat most még talán visszafordítható, de mindenképpen lassítható, remélhetőleg meg is állítható. Az Eb-műsorfüzet egyelőre halkan pendíti meg, hogy a dicső múltra visszatekintő magyar női kézilabdázás csillaga az elmúlt négy év eredményei alapján mintha halványulna. Az állítással nehéz vitatkozni, ellenérvet, muníciót legközelebb a decemberi Európa-bajnokság adhat számunkra.
Persze csak akkor, ha az északi égbolton nem látunk hullócsillagot.