Duett és monda, dal meg dráma

Bódy született punk volt. Azonnal felismerte a hetvenes éveket eltörlő magyarországi underground zenei forradalom
jelentőségét és sajátos ízeit.

A 40 éves kor előtt elkövetett bűnöket
Isten nem méri olyan szigorúan.
Rabbi Akiba

Ennek az írásnak nem tárgya és feladata, hogy bemutassa, felmagasztalja vagy elátkozza a huszonöt éve, harminckilenc éves korában elhunyt Bódy Gábort, a filmművészt, a teoretikust, az embert. Egyetlen dologra koncentrál, Bódy és a zene kapcsolatára.
Nárcisz és Psyché című szenzációs filmje az esztétikai, művészeti, mitológiai kanyarok között a szerelemről, a szenvedélyről és a végzetről szól, olyan, mint egy opera. Nem véletlenül. Egy nagy operában minden benne van. És Bódy kozmikus figura volt, a mindenség érdekelte, a bábeli könyvtárban kotorászott, mint Borges. Ebben a leghíresebb művében elektronikus eszközökkel transzformált zenét alkalmazott, a gyakori alkotótárs, Vidovszky László „irányításával” részletek hangzanak el többek között Beethoven, Berlioz, Brahms, Chopin, Debussy, Haydn és Mahler műveiből. Kerek világ. Tarr Béla írta Bódyról: „A Gesamtkunst iránti megszállottsága hihetetlen teljesítményekre tette képessé. Egyszerre akarta legyőzni, térdre kényszeríteni a filmipart, monumentális filmeposszal bevenni annak bástyáit, ugyanakkor megmaradni az underground szubkultúrájában, amelytől az igazi megújulást mindig várta. Ez a rock and rollban talán egyedül David Bowie-nak sikerült.”
De nézzük első játékfilmjét, az Amerikai anzikszot. Liszt Ferenc művei és amerikai dalok, Európa és az Újvilág, a kettős identitás előérzete. Nem sokkal később Bódy félig-meddig Berlinbe költözött, ösztöndíjat kapott, és tanított a filmakadémián. Méghozzá Nyugat-Berlinben, ami ez idő tájt még egyáltalán nem mindegy. Berlin csupa zene. Fritz Lang Metropolisának expresszív zakatolása összeolvad a fallal körülvett kulturális menekülttábor ezernyi hangjával. Földi űrbázis, ahol az elzártak szabadnak érzik magukat. Egy másik harcostárs, Dobai Péter írja a helyről: „Ez a város a hidegháború igazgyöngye, olyan kalózlobogós, régen bolyongó-hánykolódó hajók is révbe érhetnek itt, mint a Bódyé.” Berlin játszi könnyedséggel szippantja magába a vad oldalon bolyongó rock and roll sztárokat, a klaszszikus és a kortárs zenéért lelkesedő Bódy pedig a lelke mélyén rock and roll sztár, erre predesztinálja habitusa és külseje is. Jól érzi magát ott, ahol Lou Reed megírja minden idők egyik legszomorúbb és legszebb albumát (Berlin), ahol David Bowie megéli a Brian Enóval készített két legsúlyosabb anyag (Heroes, Low) alapélményeit, és ahol hamarosan felbukkan Nick Cave, hogy végleg romba döntse saját magát, ami aztán nem sikerül neki.
Bódy a nyolcvanas évek elején néhány társával megalapítja Mannheimben az Infermentalt, ezt a kazettákon terjesztett nemzetközi videomagazint, amelynek a jelentőségét lehetetlen túlbecsülni. Ne felejtsük el, az internet még csak álom. Már akkor kitalálta azt is, hogy létre kellene hozni egy nemzetközi filmbankot, ahonnan bárki mazsolázhat felvételt éppen készülő klipjéhez. Természetesen a klipet nem kereskedelmi, hanem művészi termékként értelmezte. A mai internetes lehetőségeket, valamint a DJ-k működését látva bizton állíthatjuk, évtizedekkel előzte meg korát. A világhálóba csimpaszkodó új generációnak már régen Bódy lovas szobrának (a lovaglást nem sportnak, hanem kultusznak tekintette) megfelelő anyagból történő kiöntésén kellene fáradoznia, ehhez képest nemhogy a filmjeit nem látták, de azt sem tudják, ki volt. Nem ismerik saját fétisük előképét sem, ami azért elég szánalmas egy olyan kultúrában, ahol már többen gerjednek a zenére, mint a pornóra. A nyolcvanas években ez még másképpen volt.
Duett és monda, dal, dráma és eposz Bódy Gábor filmjében – lelkendezik az olasz Il Tempo című újság a Nárcisz és Psychéről, majd így folytatja: alátámasztja mindezt egy hanghatással, amely – egy más felfedezés, egy más invenció, egy más találmány – gyakran abszolút irreális visszhangot kelt, ritmust, skandálást, az antinaturalisták zenei diszharmóniáját, és mindezt fontos narratív funkcióval ruházza fel; egy helyütt előre bemutatja a csak később történő tényeket, másutt a narratív hangok lenyűgözően ellentmondásos felülkerekedésével elmondják vagy befejezik a történetet, a múltat, amott, hogy még jobban összezavarodjon a jelen, időtlenül, vadul és végzetesen kommentálja. A hangoknak mindig megadja a zenei csengést, és állandóan átformálja a zenét tiszta hanggá – még akkor is, amikor azzal korszakokon száguld át, amikor iskolákat és stílusokat váltogat. E különböző zenék, amelyek áttörnek a jó akusztikájú oszlopcsarnokokon – ezek mind a jó öreg Mitteleuropa leghíresebb repertoárjából valók.
A Frankfurter Rundschau a Kutya éji dala kapcsán címében a „no future” kifejezést használja, ami egyértelmű utalás a Sex Pistolsra. Bódy született punk volt. Azonnal felismerte a hetvenes éveket eltörlő magyarországi underground zenei forradalom jelentőségét és sajátos ízeit. A Kutya éji dalában megjelent a Bizottság és a Vágtázó Halottkémek, Grandpierre Attilára osztotta az egyik főszerepet. Music clip címmel videogyűjteményben akarta feldolgozni a nagyvárosi folklór néhány figyelemre méltó jelenségét. Ezt kulturális kötelességnek tekintette, és filmként kívánta forgalmazni. (Később Tímár Péter megvalósította, de azok a zenék már köszönő viszonyban sem voltak a Bódy által kiválasztottakkal.) Tíz-tizenkét zenekar reprezentálta volna az új viselkedésformákat; e sorok írója még felénekelte a Vámpírok bálja című dalát a stúdióban, de a képi megvalósításra már nem került sor Bódy Gábor öngyilkossága (?) miatt. A szöveg néhány sorát ideírom, mert immár kísérteties: „Nem ő az informátor, / idegen ő, mindentől távol, / videó, magába bámul, / már készül, valahol hátul.”