Éleslövészet

Csak két év telt el, és tényleg tavalyi hónak tűnik már az a világszerte tapasztalt lelkesedés, amely Barack Obama elnökké választását fogadta Berlintől a szaúd-arábiai Dzsiddáig a kétségbeejtő Bush–Cheney-évek után. Miért váltotta fel a reményt a kiábrándulás?

Tavaly májusban lapunk hoszszabb írásban adott hangot az új amerikai elnökkel szembeni felfokozott várakozásnak, amely így kezdődött: „Szinte a remény ellen reménykednek száz- és százmilliók világszerte, beleértve a muzulmán világot is, hogy a világ leghatalmasabb országának elnökében nem fognak csalódni, és Amerika a politikai színpadon rossz emlékű elődjével szemben nem a háborút és ellenségeskedést keresi, hanem inkább másokra is hallgató partnerként játssza majd azt a szerepet, amely éles szakítás elődje, a szinte mindenkinek csalódást okozó George W. Bush nyolc évével, amely alatt a föld lakosságának nagy része – mint felmérések sora igazolja – soha nem tapasztalt ellenszenvvel, dühvel és elkeseredettséggel fordult Washington felé. Barack Hussein Obama II elnöknek ehhez megvan minden adottsága.”
Valóban szinte minden amellett szólt, hogy az egykori demokrata párti elnökjelölt szlogenjéhez, a „Yes, we can”-hez (Igen, meg tudjuk tenni!) fűződő vágyálmok legalább részben valóra válnak. Ezt a reményt csak táplálta – már ami az elnök külpolitikai terveit illeti – Obama tavaly június 4-én elhangzott kairói beszéde, amelyet nem csak a muzulmán világ hallgatott lélegzetét visszafojtva, amint az elnök új kezdetet ígért az Egyesült Államok és a mozlimok között.
De ugyanilyen nagyvonalúan hitt Obama ígéreteinek a Nobel-békedíj-bizottság, amely 2009. október 9-én tüntette ki az amerikai elnököt, megelőlegezve a tőle később elvárt tetteket. Idézzünk egyetlen mondatot a norvég bizottság indoklásából: „Nagyon ritka, hogy bárki Obamához hasonló mértékben ragadta volna meg a világ figyelmét, és adott a világ népeinek reményt egy jobb jövőre.”
Obama tehát sok mindent ígért: a guantánamói támaszponton üzemeltetett hírhedt fogolytábor bezárásától kezdve a Bushtól örökölt háborúk befejezéséig, no meg persze – ami számára a legfontosabb volt és marad újraválasztása érdekében – Amerika kivezetését a Wall Street kaszinókapitalizmusa által okozott otthoni és világválságból.
A kínzótábor azonban még ma is üzemel, és a múlt hét végi lisszaboni NATO-csúcson kiderült, szó sincs az Afganisztánban harcoló alakulatok 2011-es visszavonásának megkezdéséről. Valójában nem látni az ottani háború végét: a befejezésére adott újabb, 2014-es határidő is csak feltételes, azaz akkor valósulhat meg, ha a körülmények erre lehetőséget adnak.
Alig több, mint egy évvel a Nobel-békedíj odaítélése után, a hó eleji amerikai „félidős” törvényhozási választásokon Barack Obama hatalmas vereséget szenvedett. Az elnök külpolitikai kudarcai és tehetetlensége láttán pedig világszerte kihunyt az előbb említett remény.
Nem csak ez változott azonban a gyorsan tovatűnt év alatt. A maga okozta válságba, kereskedelmi deficitjébe és háborúiba anyagilag beleroppant Amerika már távolról sem az a hatalom, amely a világválság előtt volt. Amire eminens példát nyújtott a két hete befejeződött szöuli G20-as csúcs, ahol az amerikai elnök javaslatait a válság globális kezelésére nemhogy – akár huzavonával is – elfogadták volna, de rendre el is vetették.
Aki Amerika rohamos hanyatlását tagadja, az a valóságot tagadja. Amerika ma rossz-, nagyon rossz kedvű ország. Húszszázalékos valódi, tízszázalékos hivatalos munkanélküliséggel (az Egyesült Államokban statisztikailag nem számít munkanélkülinek az, aki reménytelenségében feladta a munkakeresést) olyan országgá változott, ahol már inkább a rémálmokban hisznek, mint az amerikai álomban, jelesül abban, hogy a felnövekvő nemzedékeknek jobb lesz a soruk szüleikénél. Ahol a jövedelmek nemcsak stagnálnak, hanem csökkennek, a jövedelmek közötti egyenlőtlenségek pedig akkorára nőttek, hogy Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász, a The New York Times publicistája szerint már a banánköztársaságokra nézve lenne sértő, ha ezt a kifejezést használnák az amerikai jövedelemkülönbségek jellemzésénél.
Amerikában nő a szegénység: tavaly kilencmillióan kerültek a szegénységi küszöb alá. Az Egyesült Államokban – és most jöjjenek a balliberálisok kedvenc hívószavai, amelyeket előszeretettel alkalmaznak a magyar társadalomra, gyakran hivatkozva ellenpéldaként a „bezzegnek” beállított Amerikára – a megosztó gyűlölet, a tolerancia hiánya az úr, ahol a kolosszálisan ostoba Sarah Palin-féle Tea Party sötét, babonás, provinciális erői vissza akarnak állítani egy visszaállíthatatlan világot úgy, hogy eközben még porrá akarják bombázni Iránt, e kaland irdatlanul káros következményeire nem is gondolva.
Arra, hogy a globális erőviszonyok milyen mértékben változtak az elmúlt másfél-két évben – elsősorban az amerikai–kínai viszonyban –, elég, ha három sokatmondó példát említünk.
Amikor az Egyesült Államok és Dél-Korea együtt bejelentette az idén, hogy június 28-án közös hadgyakorlatokra kerülne sor a Sárga-tengeren, Kína kommünikét adott ki, amely szerint június 30-án egy hétig tartó haditengerészeti gyakorlatokat tervez a Kelet-kínai-tengeren, éleslövészetet tartva. Amire az Egyesült Államok visszakozott, és „elnapolta” a hadgyakorlatot. Ha a térképre nézünk, láthatjuk, hogy a Kelet-kínai-tengerhez a Sárga-tenger jelent bejáratot, így Kína ezzel az egyetlen általa megnyert „farkasszemnézéssel” sikeresen és puskalövés nélkül terjesztette ki hegemóniáját a teljes térségre. (A héten a két Korea között kirobbant határincidens csak hab a tortán.)
A második példa is júliusra datálódik, amikor Kína bejelentette, hogy Pakisztánnak két további atomreaktort ad el (valójában ajándékról van szó), amelyek atomfegyverben is felhasználható plutónium gyártására alkalmasak. Peking ezzel azt üzente az Egyesült Államoknak, hogy ha Washington képes csűrni-csavarni a nukleáris szállítócsoport szabályait India érdekében, akkor Kína ugyanerre, sőt még ennél többre is hajlandó Iszlámábád érdekében.
De végül házunk tájához ennél közelebbi példát is említhetünk, amely Amerika és a világ többi részének megváltozott viszonyát jellemzi.
Jól emlékszünk még arra, mekkora volt a versenyfutás nálunk, hogy az éppen kormányzó erők feje találkozzon a mindenkori amerikai elnökkel, mégpedig megválasztása után olyan hamar, amennyire csak a körülmények lehetővé teszik.
Mindez a múlté.
Egyrészt Obama maga kézzelfoghatóan adta tanúbizonyságát annak, hogy Európa alig érdekli, amikor egyéb elfoglaltságára hivatkozva közölte, nem vesz részt a berlini fal leomlásának huszadik évfordulóján rendezett ünnepségeken. Másrészt térségünkben is megváltozott az Amerikához fűződő viszony.
Még másfél éve is elképzelhetetlen lett volna, hogy Orbán Viktor minden politikai lelkiismeret-furdalás nélkül utazzon egyetlen év alatt kétszer is Pekingbe és Moszkvába tárgyalni, miközben a legcsekélyebb jelét sem mutatja annak, hogy izgatja, amiért várat magára találkozója az amerikai elnökkel.
Tény, hogy a posztszovjet térségben az amerikaiak által támogatott „színes forradalmak” ügye Grúzián kívül mindenhol megbukott. Ukrajnában és Kirgizisztánban ismét oroszbarát erők kerültek hatalomra, akik belátták, gazdaságuknak is elsőrendű érdeke a „reálpolitika”, vagyis az, hogy normális viszonyban éljenek hatalmas szomszédjukkal, Oroszországgal. Varsó is a reálpolitika mellett kénytelen letenni voksát: a lengyel kormány rájött, hogy a mai orosz adminisztráció nem a szovjet kommunisták klónszüleménye.
Arról az Oroszországról van szó, amely ma Obama külpolitikájában szinte az egyetlen külpolitikai sikerélmény.
Míg Irak, az iraki háborúval regionális hatalommá tett Irán, Afganisztán, valamint az izraeli–palesztin „békefolyamat” vagy részleges, vagy teljes kudarc, addig az amerikai–orosz kapcsolatok „újraindítása” (a híres „reset”) valódi siker lehet.
Kérdés, hogy meddig.
A félidős választások eredményeként a képviselőházat többségben megszálló és a szenátusban az „alig kisebbségben” lévő republikánusok az elemzők nagyobb része szerint akár mindent visszacsinálhatnak az amerikai–orosz viszonyban, azaz megtörténhet a „reset reset”-je.
Elsősorban az, hogy nem ratifikálják az amerikai–orosz START-megállapodást, amelynek révén a ballisztikus rakétákra szerelhető atomtölteteket csökkentenék 30 százalékkal. Mert ezt a megállapodást is „megalkuvásnak” tekintik a republikánusok. Erről írta Maureen Dowd hétfőn az International Herald Tribune-ban igen élés hangú cikkét, amelyben azzal vádolja a konzervatív pártot, hogy a világ likvidálását is megkockáztatná, ha tönkretehetné Obama elnökségének második félidejét.
A képviselőházban többségbe került republikánusok – akik kezébe kerül a külügyi bizottság is – ezenkívül még büntető jellegű törvényeket is elfogadhatnak Moszkvának a posztszovjet térségben kifejtett tevékenysége miatt. Sőt Washington akár katonai segítséget is nyújthat Grúziának, ami veszélybe sodorhatja egész térségünk nyugalmát.
Ha mindez megtörténik, a NATO–orosz viszony is újra a régi rossz lehet. Hiába jelentette ki a NATO-főtitkár a múlt heti lisszaboni NATO-csúcsra meghívott Medvegyev orosz elnök jelenlétében, hogy Oroszország nem ellenség, hanem stratégiai partner.
Ha ez megtörténne, ezért Amerika nagy árat fizet-ne. Az oroszoknak már eddig is sok veszteséget okozott, hogy a javuló amerikai–orosz viszony oltárán feláldozták korábbi jószomszédi kapcsolataikat Iránnal, és – követve az amerikaiak által erőltetett szankciókat – nem szállították le Teheránnak az SZ–300-as jelű föld-levegő légvédelmi rakétarendszert. (Ez a hatékony haditechnika önmagában is visszarettentheti az Irán bombázását fontolgatókat.)
Obama azonban kétségtelenül az izraeli–palesztin „kérdésben” élte át legnagyobb kudarcát a világpolitika színpadán, noha abba fektette messze a legtöbb energiát. Szinte fényévnyire érezzük már magunkat a Nyugat–muzulmán civilizációs törésvonal mentén „új kezdetet” ígérő kairói beszédtől, amelynek feltétele a palesztin állam létrejötte.
Eközben egyértelműen kiderült, az elnököt félreérthetetlenül mattolta az amerikai Izrael-lobbi, amint azt Amerika két élvonalbeli politológusa, Stephen M. Walt és John Mearsheimer is kifejtette a Foreign Policy című folyóirat hasábjain. Kiderült: Obama mind ez idáig még azt sem tudta elérni, hogy az izraeli kormány legalább az izraeli–palesztin „béketárgyalások” idején ne mondja fel az egész világ által illegálisnak tekintett izraeli települések bővítésének tilalmát, noha ezt meg tudta volna tenni a zsidó államnak szánt évi három–öt milliárd dolláros segély leállításával.
A nagy kérdés persze az, hogy mit hoz a jövő az Irán elleni fellépésben. Ázsia felemelkedő fővárosaiban rendkívül veszélyesnek tartják Washington Irán-megszállottságát – amely mögött nem titok, mely országot sejtenek. Ha sor kerül Irán békés célú nukleáris létesítményeinek bombázására (a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség semmilyen bizonyítékot nem talált háborús célú atomprogramra), kirobbanhat a térségben a háború, amely akár az egész világot lángba boríthatja. Sokak szerint egy ilyen támadás Washingtont még az iraki és afganisztáni háború révén bekövetkezett gyengülésénél is messze jobban megrogyaszthatja.
Az amerikai elnök gyengesége azonban a háborúpártiaknak sem tetszik. A múlt szerdán a The Wall Street Journal című lap neokonzervatív irányultságú szerkesztőségi oldalán a publicisztikai héják között is élenjáró Brett Stephens arra figyelmeztette olvasóit, hogy Amerika „akarata a gyengeségre” globális káoszt eredményezhet, nem említve, de nosztalgikusan utalva Nietzsche ezzel ellenkező gondolatára, az erőt akarásra.
Egy biztos: „hála” Obama gyengülésének, a világ az elkövetkező két évben sem fog unatkozni. Csak remélni lehet, hogy a „nem unatkozás” nem jelent majd térségi vagy azon túlterjedő éleslövészetet.