Fedél és cél nélkül

Sokan vagyunk valóságos erkölcsi skizofréniában a hajléktalanokkal szemben. Összeszorul a szívünk, amikor szakadt paplanok alatt látjuk őket a huzatos aluljáróban. De ha vékony vizeletcsík folyik alóluk a cipőnk felé, akkor ezt a sajnálatot már átszínezi némi düh. Hallgatva diskurzusukat, figyelve megnyilvánulásaikat, arra jutunk, hogy ha az alkoholizmus megelőzésében, kezelésében előbbre tartanánk, talán a hajléktalankérdés is kevésbé lenne súlyos.
Kit sajnáljunk? A hűvösvölgyi villamos-végállomáson össze-összeverődő hajléktalan csapatot, amely esténként a budaligeti buszra száll, s mindig magukkal viszik azt a meghatározhatatlan korú nőt, akit rekedt és trágár üvöltözése miatt néha még ők is csitítanak? Vagy inkább az újságosbódéban ülő, az egész napi műszaktól dermedt kezekkel kiszolgáló asszonyt szánjuk, akinek ezt a műsort, sokszor a neki címzett beszólásokat is télen és nyáron, reggeltől estig kell hallgatnia? Kié legyen az együttérzésünk?
Tarlós István megígérte, hogy december 15-től kezdve nem lesznek az aluljárókban hajléktalanok. Akit ez megnyugtat, s nincs több kérdése, attól ne reméljünk sokat az ország megújításában. Abban bízhatunk, aki azonnal megkérdezi: és mi lesz velük? Hol lesznek? Hol hajthatják le a fejüket? A hajléktalanokat ugyanis nem eltüntetni kell, hanem elhelyezni, ha hagyják. Nem tárgyak ők, hanem szerencsétlen emberek. Hazánkban 30-35 000 hajléktalan van. Kevesen tudják, hogy csak alig egyharmaduk él Budapesten, a többiek a vidéki nagyvárosokban vegetálnak.
Hiba a hajléktalanok kérdését vagy emberjogi, vagy szociális, vagy rendészeti témaként kezelni. Ugyanis mindhárom szempontnak érvényesülnie kell az előrelépéshez. Aki a hajléktalanokat csak „eltüntetni” akarja a fővárosból, az rosszul áll a témához. Nem az a lényeg, hogy ne lássuk, hanem hogy ne így és ne ilyennek lássuk őket. Egy ember, akármilyen mélyre csúszott, még mindig ember. Ha sosem tud kiemelkedni, csak mindig mélyebbre kerül, ha reménytelennek tűnik, hogy régi önmaga legyen, ha már mindenki lemondott róla, és már ő is saját magáról, akkor is ember.
Az, hogy a hajléktalanok száma ilyen mértékben nőtt, nem független attól, hogy a liberális városvezetés álszent megértéssel hajtogatta: sokuknak azért nincs fedél a feje fölött, mert jobban tetszik nekik az aluljáró, mint a szálló. Ez volt a legolcsóbb: hagyni őket, hadd „szeressék a szabadságot”.
Egy orvos szerint egy hajléktalannak negyvenszer nagyobb az esélye, hogy mentők segítségére szorul. S ez azt is jelenti, hogy közülük nagyon sokan légúti, tüdő-, vese-, máj- és egyéb problémákkal küszködnek, betegségeik egy része fertőző. Parkjainkat, erdeinket ellepték a hajléktalanok, számos helyre, ahová régebben ki lehetett szökni a fővárosból, most nem lehet. Lepusztult hely lett a Népliget, játszóterei üresen árválkodnak. De ugyanez elmondható a Nagyrétről is. A Normafa a Jánosheggyel még tartja magát, talán mert oda föl kell menni, és ahhoz némi (lelki) erő kell. A Margitszigeten régen szerelmespárok csókolóztak a padokon, ma hajléktalanok pálinkáznak. Szemétgyűjtőről nem tudnak, mindent eldobálnak maguk után. Ez lenne a szabadság?
Tarlós rendet akar, de végül is ezért választották őt meg. A főpolgármester ellen már fenik a fogukat a kis pártok, főleg az LMP és az MSZP. Politikai ütközőponttá, emberjogi dilemmává avatják a hajléktalankérdést. Pedig abban, hogy ma 35 000 hajléktalan van Magyarországon, oroszlánrésze van a két cikluson át hatalmon lévő MSZP–SZDSZ-kormányoknak. Egy biztos: ahogy a romákkal kapcsolatos gondokat, úgy a hajléktalankérdést sem lehet képmutatással kezelni.