Alig pendítette meg Budapest új főpolgármestere, hogy a közegészségügyi és a civil szervezetekkel karöltve megpróbálják civilizáltabbá tenni a közlekedési csomópontokhoz vezető aluljáróinkat, emberibb körülmények közé helyezni az itt tanyát vert hajléktalanok csoportjait, máris megkezdődött a háttérből irányított tiltakozás. Néhány hete figyeltem fel az egyik alternatív rádiós csatorna idevágó műsorára. Lelkes, fiatal jogvédők és a hajléktalanok egy csoportjának a „szószólója” a szabad életről beszélt, s hogy ezért a végsőkig küzdeni fog. A szabadság ifjú bajnokai biztatták, a humánum hiányát, a többségi társadalom érzéketlenségét, erőszakot emlegettek.
A gondom az egésszel csak annyi volt, hogy a beszélgetés végtelenül felületesnek hatott. Mintha arra irányult volna: mindenkinek legyen bűntudata, aki még tartja magát, van hol laknia, s kissé árnyaltabban közelít a hajléktalanságot körülvevő társadalmi, emberi háttérhez. Úgy gondolhatták, hogy aki egyszerű, gyalogosan közlekedő polgár, érző ember, annak nem fáj mindaz, amit maga körül lát, nem igyekszik a maga módján segíteni. Például azzal, hogy jövedelméből adót fizet – többek között azért is –, hogy a város közösségi terei mindenki által használhatóak, tiszták legyenek. A lelkes jogvédők valahogy azt is figyelmen kívül hagyták, hogy ami a főváros bizonyos pontjain az elmúlt években kialakult, túlmegy azon a határon, amit toleranciával, együttérzéssel még el lehet viselni. Fokról fokra terebélyesedett a közterületeinket életvitelszerűen birtokba vett emberek köre, akiken meg sem próbáltak időben segíteni, vagy már túljutottak azon a pszichés állapoton, amikor még vágytak volna másra.
A Demszky-éra hajléktalanpolitikájának idején készült Paulus Alajos kétrészes dokumentumfilmje egyebek mellett a Nyugati tér aluljáróinak fedél nélküli lakóiról. Ennek kapcsán felmutatta mindazokat a problémákat, segítségnyújtási lehetőségeket, amelyekkel ma jóval drámaibb módon szembesülünk. A film által inspirálva magam is igyekeztem a különböző állami és karitatív ellátási módokkal, ügyszerető emberekkel megismerkedni. Többször elhangzott, hogy vészesen csökkentik az utcai szociális munkások számát, akik igyekeznek szót érteni azokkal, akik a nagy hidegben sem hajlandóak a melegedőbe vagy átmeneti szállásra menni. A Nyugati téri aluljáróban berendezkedett férfiak, nők a helyzetüket nemhogy elfogadták, hanem – s tán ez tűnt a legszomorúbbnak – kifejezetten jónak tartották. Koszos dunyhacafatok, kannás borok közül kandikáltak a kamerába, néhány forintért még táncra is perdültek. A budapestiek pedig (több ezer ember naponta) elfordított fejjel szaporázták lépteiket: csak mielőbb ki innen, a villamosokhoz, az utcákra, a levegőre!
A forgatócsoport „kényes” kérdéseire a városháza akkori szociális ügyekkel foglalkozó alpolgármesternője, Szolnoki Andrea így reagált: szabad emberekről van szó, mindenkinek joga van ott aludni, ahol éppen akar.
Nincs érző ember, akit ne izgatna, bántana mások lesüllyedése, méltatlan helyzete. Amelyhez az is hozzátartozik, hogy talán egyetlen „jogvédőnek” sincs fogalma arról, milyen fizikai érzés rühtől, ürüléktől szenvedni, hónapokig ugyanazt az alsóneműt viselni. Minden méltányosan gondolkozó ember tisztában van azzal, hogy ami december közepétől a főváros tizennégy aluljárójában történt, történik, nem megoldás a hajléktalanság felszámolására. Csupán próbálkozás, láncszem a ránk váró bonyolult, pénz-, ember- és időigényes tennivalók sorában. De legalább valami elindult. Kérdés persze, mit jelent, hogy a száztizenhat aluljárólakó többsége elfogadta a neki felajánlott szálláslehetőséget. Remélem, nem csupán a közelgő súlyos mínuszok miatt tértek jobb belátásra.
origo.hu
Kéri László műsort indít Magyar Péterék portálján
