Második esély

Milyen az élet a halál után? Ki tudja? Raymond Moody nem véletlenül adta emlékezetes és nagy hatású könyvének címéül, hogy Élet az élet után. Ez a könyv a klinikai halálból visszahozott, feltámasztott, reanimált emberek vallomásaira épít, úgynevezett halálközeli élmények feldolgozása. Raymond Moody volt annyira zseniális, hogy fölismerje, ha a tudomány szintjén akar megnyilatkozni a visszahozottak élményei kapcsán, akkor a klinikai halált véletlenül sem szabad kevernie a valódi, a biológiai halállal. Azzal a véggel, amelyből Lázárt támasztotta föl Jézus Krisztus. Lázár teste ugyanis már romlásnak indult. Márpedig romlásnak indult testet a defibrillátorok korában sem volt képes eleddig senki feltámasztani.
Az, hogy milyen az élet a halál után, ökológiai szinten is megfogalmazható Raymond Moody módjára: milyen az élet az élet után? Szinte minden, amit magunk körül látunk: élet az élet után. Szinte minden táj átesett már egy traumán, legalább egyszer átgázolt rajta az ember, elgázolták, de nem halt meg. Valamely élőhely a klinikai halál állapotából – értsd: a természetpusztítás rémálmából – legtöbbször azért fölébred valamiféle létre. Ez a lét többnyire valamiféle élet az élet után, és nem a steril, abszolút végpusztulás. Földi és nem holdbéli táj. A valahai ligeterdő helyén épült panelház, túl az emberszabású lakókon, például csótányoknak, olykor egereknek és egyéb rovarkolóniáknak, atkáknak ad helyet. Élet az élet után. Fáraóhangyák királysága, pókok köztársasága. Patkánykatakombák. Nyüzsgő élet sokszor. A nagyvárosok sem abszolút halottak, de a szemünkben végső menedéknek tűnő tájak sem annyira érintetlenek, mint amilyennek tűnnek. E tájak is legtöbbször túlélők, ökológiai tanúfák, egy valahai nagy irtás visszamaradottjai. Első nemzeti parkunk, a Hortobágy ugyancsak tanúfa, avagy stílszerűbben fogalmazva: tanúpuszta, mert az erdőirtás és a folyamszabályozás eredményeképp lett olyan, amilyennek ma ismerjük. Az őserdőhöz, a primer erdőhöz képest az európai erdők túlnyomó többsége – néhány erdőrezervátum kivételével – másodlagos erdő. Élet az élet után. Túlélőshow. Második esély.
E rovat előző írása az indiai keselyűk megritkulását ajánlotta olvasóink figyelmébe. Úgy tűnik, India előbb fog belépni az Európai Unióba, semmint remélte volna, Törökországnál is előbb – legalábbis ami a keselyűmentességet illeti. Élet az élet után? A keselyűvészen, amely váratlanul támadt rá Indiára, Európa már rég túlesett. Elég beleolvasni a régi krónikákba. Ott azt olvashatjuk, hogy nagyobb ütközetek után a dögmadarak elhomályosították az eget. Ó, régi szép idők… Azok voltak csak az igazán szép idők, amikor keselyűk lakmároztak a hősök májából. Így értelmezve a keselyű nélküli Európa is: élet az élet után.
Ma már ott tartunk, hogy a tájak többsége reanimált vagy rekultivált. Egyre inkább visszaszorul az őstermészet, és az ökológiai relativizmust erősítendő – mely szerint természet az ember óta nincs is – a tudomány előszeretettel mutatja ki, hogy odasodródott szemét vagy mikroszkopikus kémiai nyomok által az őstermészet sem az a tiszta, háborítatlan tökéletesség, ami nélkülünk eleve volna. Lábnyomunk nemcsak az Antarktiszon lelhető fel, hanem Amazónia legtávolabbi őserdeiben is. Az efféle tudományos eredmények persze – olykor önbeteljesítő Kasszandra-jóslatként – elrettentés helyett inkább csak elősegítik a természetpusztítást. Ha már úgyis minden manipulált, miért ne manipulálnánk tovább?
A természetvédelem legfőbb kérdése így hangzik: miféle élet is legyen az élet után? Avagy: mit védjünk meg abban, ami már volt egyszer halott? Hol nem volt egyszer. Minél intenzívebb a kölcsönhatás a civilizáció és a természet között, annál nehezebb definiálni azt, hogy mi kincs, mi nincs, mi veszett oda végleg, és érték-e az, ami maradt. Lássuk be: a klímaváltozás körülményei közt az őshonos fajok fennmaradása néhol csak durva, egyoldalú beavatkozások árán lesz biztosítható. Hisz a természet az éghajlatváltozás körülményei közt mintegy kivonna bizonyos fajokat egy adott magyar élőhelyről, más fajokat pedig a helyükre telepítene a mediterrán világból. Mi sem természetesebb ennél a természet szerint. Ez megy évmilliók óta, de szerintünk ez katasztrófa, mert a klímaváltozást a saját bűnünknek érezzük, ezért hát, akár a múzeumigazgató a kiállítás tárgyaihoz, mi is óvó görccsel ragaszkodunk az őshonos fajokhoz, és irtózunk egy élőhely spontán átrendeződésétől. Ha mi védünk, az evolúciónak hallgass a neve. Kuss! Ezért aztán bizonyos nemzeti parkokban a gyepnek nem engedik meg, hogy lelke rajta, erdősüljön csak be, ha úgy tetszik neki. Ha ez akarna megtörténni a természet szerint.
Mi is tehát a természetvédelem legfőbb kérdése? Azt védjük-e, ami van, ami már adott, a kész, a menthető, óvható és tárolható eredményeket, avagy a folyamatot, amely folyvást eredményez? Utóbbi az evolúció, előbbi a fajok. Az aktuális természet. A két érdek eddig sem állt teljes összhangban, az evolúció következményeképp eddig is kipusztultak fajok, természetszerű formációk, ám eddig egy társulás vagy épp egy faj érdekében még sohasem „pusztult ki” az evolúció. A művelt területeken nyilvánvalóan a saját érdekünkben, a nemzeti parkokban pedig az őshonos társulások védelmében manipuláljuk az evolúciót. Ökológiai értelemben szelektív a hallásunk. Mikor mit akarunk a természetből észrevenni, meghallani.
A szelektív hallás – túl azon, hogy némely papák idegbajba kergetik vele a családtagokat – igencsak modern jelenség, hisz a modern hívő is legtöbbször szelektív hallással hallja meg a hit parancsait. Odáig még jó, hogy ne ölj, de hogy a házasság szentség volna? Ugyan kérem! Azt, hogy a hit szelektív értelmezése hová vezet, megtapasztaljuk naponta, de vajon ökológiailag hová vezet a természet könyvének szelektív olvasata? Meg fogjuk tapasztalni bizonyosan.