Te nem foghatsz velük kezet! – szól rá egy középkorú nő a társára, egy idős férfira, és durván elrángatja a közelünkből. A hölgy ránk tapadva kísér (a kapunál még cigarettát kért), és ugyan vele is csak pár perce találkoztunk először, láthatóan féltékeny mindenkire, aki a közelünkbe jön. Fura a helyzet, de nem vagyunk meglepődve, mert egy speciális intézetben vagyunk, ahol a hivatalos megfogalmazás szerint „mentális zavarokkal küszködőket” gyógyítanak. Magyarán egy elmegyógyintézetbe jöttünk látogatóba.
Koszovó fővárosától, Pristinától fél óra autóútnyira járunk, Shtime községben. Ez az intézmény azon kevés helyek egyike a nem egészen három éve megalakult országban, ahol békében megférnek egymással a szerbek és az albánok. Igaz, mindannyian ápoltként egy bolondokházában. Gyakorlatilag egy kis Monarchia gyűlt itt össze, de nevezhetjük a helyet kis Jugoszláviának is, hiszen itt, a centrumban és a hozzá tartozó hét vidéki egységben lakó 127 betegből csak 61 albán, a többi szerb (46), roma és bosnyák. Van hat magyar is, ők a háború előtt jöttek ide, és itt ragadtak. Az egyik szabadkai nemzettársunk 1982 óta lakója az intézménynek, és van egy középkorú, alig 41 esztendős újvidéki magyar is, aki 1996-ban került ide.
Az igazgatói szobában egy fiatal, 27 éves férfi fogad. Berat Zhinipotoku informatikus-közgazdászként vette át a vezetői feladatokat, és nyugodtan mondhatjuk, csodát tett. Kellemetlenül érzem magam, amikor végigvezetve az európai színvonalú intézményen szerényen megjegyzi: szívesen tanulnának Magyarországtól, ha fogadnák őket nálunk tapasztalatcserére. Türelmét kell kérnem, elmesélve, hogy nálunk egy érthetetlen döntés értelmében bezárták a legnagyobb ilyen jellegű intézményt, és azóta zavart elméjű emberek tucatjai kószálnak az utcákon a fővárosban. Ha majd újra lesz intézetünk, jöhetnek, ígérem meg neki, de közben arra gondolok, nekünk kellene tanulnunk tőlük.
A munkaügyi és szociális minisztérium által fenntartott shtimei ház ötven lakója az olasz rendőrök adományának köszönhetően vadonatúj ágyban alhat, és olyan matracot kaptak, amely nem büdösödik, és könnyen tisztítható. A professzionális mosógépek angol adományból érkeztek, a modern konyhát is nemzetközi segítségből vásárolták. Napi háromszor van étkezés, a kantin tisztasága és berendezése Magyarországon is bármely kórház büszkesége lenne. Nincs zárt osztály, szabadon sétálhatnak az ellátottak, akik terápiás célból többféle kézműves-foglalkozás közül választhatnak. A kézimunkacsoport koszovói és albán zászlót, valamint címereket készít mindenféle változatban – Koszovó történelmének ismeretében és a viszonylag friss függetlenség okán érthető a témaválasztás. Néha elviszik őket moziba, nyaranta pedig kempingezni is mennek, három beutalt pedig eljárhat a faluba dolgozni.
A szomszédos gyerekotthon már az új rendszer szerint, családszerűen működik. Vadonatúj ház van a tíz beteg részére, öt hálószobával. Az egyikből kerekes székes fiú gurul ki, és annyira megtetszik neki a fotós hosszú haja, hogy mindenképpen el akarja kérni a fürtjeit. Nehéz neki elmagyarázni, hogy ez nem lehetséges, végül durcásan tovagördül.
Egy ilyen ház felépítése 250 ezer euróba kerül, és még hatra volna szükség, teszi hozzá az igazgató. Mi pedig elmondjuk neki, hogy őszintén meglepődtünk a látottakon, mert hasonlóan felszerelt és ennyire humánus elmegyógyintézetet Magyarországon még nem láttunk.
Egyébként a szédületes fejlődés az egész koszovói fővárosra jellemző – e sorok írója hat éve járt utoljára Koszovóban, és rá sem ismert a városra. Új a reptér terminálja, a betonon a legnagyobb európai légitársaságok gépei várnak utasokra. A városba vezető autópálya elkészült, és az amerikai Bechtel cég nekifogott a koszovói fővárost Albániával összekötő autópálya megépítésének is. Gombamód nőnek ki a modern épületek a földből, a telekárak az egekbe szöktek – egy helyi ismerősünk kézilabdapálya nagyságú telket birtokol a belváros közelében, amelyre legutóbb 2,5 millió eurós ajánlatot kapott, de nem adta oda. Mindez olyan körülmények között, hogy az országban gyakorlatilag nincs ipari termelés, ugyanis a korábbi gyárakat a háború során a szerbek leszerelték, azóta pedig nem jött új befektető. A mezőgazdaság is haldoklik, az élelmiszer többsége külföldről, köztük Magyarországról érkezik.
Nemcsak az ország a legfiatalabb Európában, hanem az itteni lakosság is: az átlagéletkor alig 26 év. Ahogy nőnek fel az újabb és újabb generációk, egyre több a munkanélküli – jelenleg közel hatvan százaléknál tartanak. Hogy hányan laknak pontosan itt, azt nem lehet tudni, mert ’81-ben volt utoljára népszámlálás, és azóta történtek errefelé olyan dolgok, amelyek ezrek halálával és százezrek elmenekülésével jártak. A becslések kétmillió-százezer főről beszélnek (ebből százötven-kétszáz ezer lehet szerb nemzetiségű), és a lakosság jelentős része a fővárosban él.
Pristina pár éve 160 ezres városka volt (ebből negyvenezer szerb ajkú lakossal), most legalább 600 ezren laknak itt, miközben a szerbek száma legalább a negyedére csökkent. És akkor még nem beszéltünk a világban szétszóródott legalább 600 ezer koszovói albánról, akik az elmúlt tíz évben hivatalos csatornákon ötmilliárd eurót juttattak haza (nem hivatalos úton ennél nagyságrendekkel többet), és ma is az általuk küldött eurómilliókból épül az ország és működik a gazdaság. Ráadásul a pénz beváltásával nem is kell bajlódni, hiszen itt már „eurózóna” van, ez a hivatalos fizetési eszköz. Az egy főre eső nemzeti összterméken (GDP) még van mit emelni, hiszen most 3700 dollár körül van, míg ez az arány Magyarország esetén körülbelül 17 ezer.
A közigazgatás kiépült a függetlenség deklarálása után, ma már mindenkinek vannak papírjai. Miközben az utakon tucatszám szaladgálnak a – fogalmazzunk óvatosan – „bizonytalan eredetű” luxusautók, a beutazóknál a vámot komolyan veszik. Én például lebuktam a gyógyintézetbe adománynak szánt vitaminjaimmal, mivel nem volt engedély az egészségügyi minisztériumtól a beszállításra. Egyórás huzavona és a magyar főkonzulátustól kapott e-mail segítségével sikerült szabadulni, szentül megígérve a vámosoknak, hogy legközelebb papír- és igazolványhegyekkel érkezem a belépéshez.
Az ország különben sokkal jobban működik, mint pár évvel ezelőtt. Kevesebbszer van áramszünet (a világ legszennyezőbb szénerőműve itt működik, de ez sem elég, mert ugyan jelentős lignitkészletek vannak a földben, a termelői kapacitás csak a szükségletek felére elegendő), az internet is működik (és nem kerül egy vagyonba), és szemeteskukákat is látni a városban. A vízszolgáltatással még vannak gondok, a közalkalmazottak fizetése is kevésnek tűnik (havi átlag 270 euró), de a fejlődés szemmel látható és lenyűgöző. Pedig nincsenek multik: néhány szlovén szolgáltatón és az egyik nemzetközi nagybankon kívül más nem fektetett be a térségben.
Az emberek számon tartják, eddig hány ország ismerte el őket. Legutóbb a világpolitikai nagyhatalomnak nehezen nevezhető Tuvalu tette ezt meg, így már hetvenkettőre nőtt a Koszovót önálló államnak tartó országok száma. Az Európai Unió 27 tagállamából csak öt (Spanyolország, Görögország, Szlovákia, Románia és Ciprus) nem ismeri el őket, így azt is nagyon várják, hogy vízum nélkül utazhassanak Európába (jelenleg csak Albániába, Törökországba, Macedóniába, Montenegróba és Afganisztánba utazhatnak szabadon). Nagy fájdalmuk, hogy a nemzetközi sportvilág még nem fogadta be őket önálló országként – az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA például arra hivatkozik, hogy az alapokmányuk szerint csak ENSZ-tagállam indíthat fociválogatottat, és Koszovó még nem tagja a nemzetközi szervezetnek. És nem is lesz egy ideig, mert a szerbbarát Oroszország vétójoggal rendelkezik, és Kína sem fogadta el az országot, mert nem akar tippet adni saját kisebbségeinek. Legalább barátságos mérkőzéseket kellene engedélyezniük, sóhajtotta egy sportrajongó fiatal az egyik kávézóban, amikor erről beszélgettünk, megjegyezve, hogy például a nemzetközi szövetség (FIFA) átigazolási szabályozásában már külön kód alatt szerepelnek a koszovói játékosok.
A helyzet javulását jelzi az is, hogy a helyi szerbek már nem bojkottálták egyöntetűen a vasárnap megtartott választásokat, és a kampányidőszak alatt mindössze egy komolyabb incidens történt: a szerbek lakta északon valaki lelőtte egy helyi választási bizottság bosnyák nemzetiségű tagját.
Ilyenkor persze mindig adódik a kérdés: hol van az igazi őrültek háza Koszovóban, kint vagy bent?
origo.hu
Gálvölgyi János ravasz módon szúrt oda Orbánéknak
