Soha többet, harmadszor!

A vörösiszap károsultjainak a javára ajánlják fel annak az aukciónak a bevételét, amelyet Soha többet, harmadszor! címmel rendez a Pintér Aukciósház azokból a főként az ötvenes évek első felében keletkezett festményekből, szobrokból, grafikákból, a híres-hírhedt szocialista realizmus, a szocreál terméséből, amelyeket a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium pincéjében találtak néhány hónappal ezelőtt.

Lenin, Lenin és újra csak Lenin… Egy egész falszakaszt megtöltenek a „forradalom” vezérét ábrázoló festmények, grafikák, bekeretezett fotók a Pintér Aukciósházban de van a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium pincéjében talált, a jövőt egyébként szépen katalogizálva, talán a puhuló diktatúra valamelyik gondos hivatalnoka által beleltározva váró „művek” között faintarzia is. Van a tárlaton Marx és Engels, Georgi Dimitrov két egymás mellé tett mellszobra révén szinte ikerpárként jelenik meg. Szinte valamennyi kép híven tükrözi az ideológia marketingjét, művészi szabadságról ezekkel a munkákkal kapcsolatban a legkevésbé sem beszélhetünk. Talán félelemről vagy számításról, amely létrehozóikban a hatalommal szemben élt.
Hasonló a helyzet a szocialista ipar és mezőgazdaság nagyszerűségét, a szovjet–magyar barátságot szimbolizáló, önfeledten mosolygó felnőtteket és gyerekeket ábrázoló festményeknél, grafikáknál. Az alkotók között ott van a modern művészből a hatalom szekértolójává vált Pap Gyula, Ék Sándor, a szocreál nagy harcosa vagy a Bencze László- és Biai-Föglein-kép is.
A Soha többet, harmadszor! című aukción szereplő műveket november 25. és december 6. között mutatják be a Pintér Aukcióházban, külön kiállításon. Egy másik tárlaton, a ház háromnapos karácsonyi aukciójának (december 8–10.) anyagába illesztve mutatják be azt a mintegy száznegyven művet, amely szintén a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium pincéjéből került elő, s amelyek bevételét szintén a károsultak javára ajánlják föl. Nyilván a minisztérium irodáiban függtek ezek is, de az 1948–56 közötti évekre jellemző gyászos emlékű szocialista realizmushoz nincs közük. Elég, sőt talán sok belőle az a száz kép is, ami előkerült. Mégsem haszontalan – ahogyan a kiállítás kurátora, Molnár Mária fogalmaz – az a recycling retrofíling, amit ébresztenek bennünk. Az aukció újrahasznosítása az olyan tárgyaknak, amelyek a bennük sűrűsödő hazugságmennyiség ellenére – vagy éppen ezért – fontos kordokumentumok. „A gyűjtők számára soha vissza nem térő alkalom az aukció, hiszen eredeti művekhez jutnak hozzá, amelyek fontos történelmi események tanúi. Egy gyűjteménynek, még ha nem is kifejezetten ezzel a korszakkal foglalkozik, igazi kuriózumot jelenthetnek ezek a munkák.” A szervezők ugyanúgy várják azokat, akik szívükön viselik az iszapkatasztrófa áldozatainak sorsát, és fiatalokat, akiket történelmi ismereteik arra ösztönöznek, maguk is az újrahasznosítás részévé váljanak. Talán ugyanazt érezhetik, mint Pintér Péter, az aukciósház tulajdonosa, aki így fogalmaz: „Személyes megtiszteltetés, hogy szerény eszközeimmel részt vehetek ennek az emberellenes ideológiának a szimbolikus lebontásában.”