Sport, szeretet

Erdei Zsoltnak a telefon végén elcsuklik a hangja, amikor az interjú során szóba kerül az emberek szeretete. Pedig minden idők legjobb magyar profi bokszolója nem az a pityergős fajta, és az évek során hozzászokhatott ahhoz, hogy mély és pozitív érzelmeket kelt az emberekben. Ám ahhoz nem, hogy mindezt Magyarországtól több ezer kilométerre is megtapasztalja. Amerikát meghódító útja kezdetén, New Yorkban és Atlantic Cityben viszont éppen így történt, sokak mellett a hazáját évtizedek óta nem látott idős házaspár, a helyi főkonzul, vagy éppen egykori katonatársa látogatta meg őt, hogy beszéljen vele pár szót, vagy csak lássa-érezze. S figyelték a mérlegelést? A Madár-mágia megint hatott: a másfél fejjel magasabb, zord tekintetű kenyai, Samson Onyango nem sokáig bírta a felé áradó kisugárzást, széles, igazi fekete vigyorral válaszolt Erdei szokásos őszinte mosolyára. A végén meg csaknem megpuszilták egymást… A Boardwalk Hall ringjében persze már nem, itt nem volt helye barátságnak, egyértelmű Erdei-diadal született.
Egy csapatnak bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból viszont sokkal nehezebb kivívni a közönség szeretetét. Az eredményesség ennek elérése kapcsán csak egy ok a sok közül, hiszen abból kiindulhatunk, hogy egy gyenge közepes társaságot elég nehéz megkedvelni. A magyar labdarúgó-válogatott jó úton indult el, többek között annak köszönhetően, hogy olyan „fazonok” repítik a szekerét, mint Dzsudzsák Balázs. Aki amellett, hogy közlékeny és közvetlen srác, nem álszerénykedi szét az életét, s kimondja, élvezi, hogy sztárfutballista, akinek tényleg lelkiismeret-furdalást okoz, ha a nemzeti gárdában nem megy úgy neki a játék, mint a klubjában, aki gólja után büszkén mutatja karján a frissen felhúzott csapatkapitányi karszalagot, és egy agyonnyert meccs hosszabbításában is támadásra buzdítja a társait. S ezek a társak minden tét nélkül tényleg végigtámadják a kilencven percet egy, a világranglista alapján hasonló kvalitású rivális ellen, harmincszor lőnek kapura, s tucatnyi ziccert dolgoznak ki, bár az is igaz, csak kettőt használnak ki ezek közül.
Fanyalogni mindig lehet, csak néha felesleges. A litvánok valóban nem tartoznak a földkerekség legjobbjai közé, de éppen egy ide, az elitbe illő ellenfél, a világ- és Európa-bajnok Spanyolország ellen álltak helyt az Eb-selejtezők során, a csehek prágai legyőzése pedig bárkinek becsületére válna. Elájulni nem kell ettől a 2-0-tól, mint ahogy attól sem, hogy a magyar gárda három tétmérkőzést nyert az ősszel, s a második helyen telel selejtezőcsoportjában; volt már ilyen, s talán lesz is. Ám az tény, hogy Egervári Sándor szövetségi kapitány sokak által megmosolygott kijelentése a szerethető csapatról kezd valósággá válni. Pedig a moldávok felülmúlását követően megjelentetett Huszti-levél ennek az esélyét átmenetileg erősen rontotta. Erre mi történt utána? San Marinóval szemben gólzáporos 8-0, Helsinkiben zaklatott küzdelem csodás lezárása, majd a litvánok ellen tapasztalt örömjáték.
Aki ezek után is kizárólag fanyalog józan, visszafogott derűlátás helyett, annak valószínűleg nehéz a kedvében járni. Persze ezzel sincs semmi gond, nem kötelező szeretni a sportot, értékelni a valós teljesítményt.
De érdemes.