Száztíz esztendő első szerb diadala

Nyugodtan nevezhetjük belterjesnek azt a versenysorozatot, amelyet nemzetközinek hirdetnek, de első hét évtizedében mindössze négy ország képes győzni. Ám alapítása százesztendős centenáriumán 129, idén 125 náció képviseltette magát rajta, s az utóbbi negyedszázadban a belterjes jelleg is tovatűnt:<br />a férfi teniszezők Davis-kupáját története során idén először Szerbia nyerte.

DK-győztesek. 32 alkalommal – Egyesült Államok (először 1900, legutóbb 2007); 28 – Ausztrália (először 1907, legutóbb 2003); 9 – Nagy-Britannia (először 1903, legutóbb 1936) és Franciaország (először 1927, legutóbb 2001), 7 – Svédország (1975, 1984, 1985, 1987, 1994, 1997, 1998), 4 – Spanyolország (2000, 2004, 2008, 2009), 3 – Németország (1988, 1989, 1993); 2 – Oroszország (2002, 2006); 1 – Dél-afrikai Köztársaság (1974), Olaszország (1976), Csehszlovákia (1980), Horvátország (2005), Szerbia (2010).

A kezdetekkor, 1899-ben még szó sem esett internacionalizmusról, két harvardi egyetemi diák, Dwight Filley Davis és Holcombe Ward mindössze azt akarta elérni, hogy az amerikai teniszbajnokság (ha már megnyerték) az Egyesült Államok keleti partjáról húzódjon át a nyugatira is. Davis elutazott a kontinensnyi ország másik felére, s visszatérve már mert nagyobbat álmodni: „Olyan hatalmas nemzetközi mérkőzéssorozatot kell létrehoznunk, hogy az ne csak itt, hanem az egész földkerekségen is feltűnést és érdeklődést keltsen.” Az 1000 dollárért bostoni ékszerészekkel csináltatott, a talapzatával együtt 18 kilós trófea valóban feltűnő – mintha egy emeletes esküvői tortára egy puncsostálat helyeztek volna, színezüstből… Elkészült tehát a kupa, most már „csak” a versenyt kellett hozzá kitalálni. Davis leveleket küldözgetett a szélrózsa minden irányába, ám az 1900-as debütálásra csupán a brit Lawn Tennis Association reagált, s küldte el egy másodrendű trióját a bostoni Longwood Brookline Cricket Club füves pályájára. Ahol 3-0-s amerikai vezetés után – Davis megnyerte a maga egyesét és Warddal a párost – szó szerint beütött a mennykő, vihar miatt a további meccseket nem játszották le.
1901-ben érdeklődés hiányában elmaradt a folytatás, aztán belelendült a sorozat. 1905-ben Belgium, Franciaország és Ausztrália – Ausztrálázsia néven, 1914-ig együtt Új-Zélanddal – is részt vett a megméretésen, majd 1913-tól Németország is bekapcsolódott. Aztán jöttek szépen lassan a többiek, mi magyarok például 1924-ben (honfitársainkról lásd külön írásunkat). A végső győztesek kapcsán nagy változatosságról túlzás lenne beszélni, hiszen 1927-ig csak az amerikai, brit, ausztrál trió diadalmaskodott, aztán csatlakoztak a francia muskétások – Jean Borotra, René Lacoste, Henri Cochet és Jacques Brugnon – egy hatos sorozattal. Egészen 1974-ig csak ez a négy náció – nem mellesleg a Grand Slam-tornák házigazdái – uralta és nyerte a viadalt, ekkor viszont a Dél-afrikai Köztársaság (amely ellen India az apartheiddel szembeni tiltakozásul nem állt ki a döntőben). Tizenhárom nemzetnek adatott meg a hatalmas győzelmi trófea megmozdítása (lásd külön táblázatunkat), a csúcsot az Egyesült Államok tartja 32 diadallal.
Apropó, csúcsok! Száztíz év kilencvenkilenc idénye alatt akadt pár. Az USA-team sorozatban hétszer nyert 1920 és 1926 között, s szintén zsinórban 17 sikeres párharcot vívott 1968 májusa és 1973 novembere között. A hazai veretlenséget az olaszok tartják (28), közülük Nicola Pietrangeli 120 találkozót nyert meg egyesben és párosban. A legtöbb finálét, 11-et az amerikai Bill Tilden játszotta, az ausztrál Roy Emerson nyolcszor volt győztes csapat tagja. Az egyesbeli veretlenségi rekord Björn Borgé (33), vele és nélküle a svédek ötször fordítottak 0-2-es állásról. A sorozat legfiatalabb játékosa a bangladesi Mohammed-Aktar Huszein, aki 2003-ban 13 éves és 326 naposan játszott Mianmar ellen. A legidősebb a togói Yaka-Garonfin Koptigan, ő 2001-ben 59 éves és 147 napos korában próbálta visszaütni a mauritiusi bombákat.
Az idén az első sikerére törő Szerbia és a jubileumi tizedik diadalára vágyó Franciaország vívta a végső csatát a Belgrade Arena közel 17 ezer fanatikus nézője előtt. A hazaiak klasszisa, Novak Djokovics mindkét egyesét simán megnyerte Gilles Simon (6:3, 6:1, 7:5), illetve Gäel Monfils ellen (6:2, 6:2, 6:4), utóbbi viszont legyőzte Janko Tipszarevicset (6:1, 7:6, 6:0); párosban pedig Michael Llodra és Arnaud Clément 0-2-ről fordított Viktor Troicki és Nenad Zimonjics ellen (3:6, 6:7, 6:4, 7:5, 6:4). Ezzel 2-2-re alakult az állás. A végső győzelemért Troicki és Llodra egyesben is megütközött, s előbbi könnyed sikert aratott (6:2, 6:2, 6:3). Szerbia első diadalát ünnepelhette.

Mély magyar salak. Válogatottunk 1924 májusában debütált a Davis-kupában, a koppenhágai premieren a Takács Imre, Kehrling Béla, Péteri Jenő trió 3-2-re kikapott Dániától. Komoly sikerként 1976-ban és 1978-ban sikerült bejutni az európai zónadöntőbe, de Tbilisziben a szovjetek (Metrevelivel) 4-1-re verték a Taróczy Balázs, Szőke Péter, Benyik János hármast, majd két év múlva Bastadban a svédek (Borggal) 3-1-re a Szőke, Taróczy duót. Utóbbi a DK-történet legeredményesebb játékosai közé tartozik 76 győzelem, 19 vereség (egyéniben 50-12, párosban 26-7) mérlegével. „Számunkra a Davis-kupa számított a legfontosabb versenynek, már labdaszedő gyerekként Gulyás Istvánék mellett megfogott a varázsa. Annál jobb érzés nem volt, mint itthon nyerni a csapattal, telt ház előtt, focimeccshez hasonló hangulatban a Margitszigeten. A csodás emlékek közül kiemelkedik, amikor 1976-ban a csehszlovákok ellen nagyon megvertem a Wimbledont és két Roland Garrost nyert Jan Kodest. Ez már csak azért is jól esett, mert egy évvel előtte Prágában őrült meccsen kikaptam tőle, a hazai vonalbírók és a lengyel döntnök közreműködésével. 1978-ban pedig, szintén itthon Adriano Panattát vertem, nyertük a párost, majd meglepetésre Szőke Péter is legyőzte az olaszok párizsi bajnok klasszisát. Ebben a két évben az európai zónadöntős szerepléssel a legjobb nyolc között voltunk a kupában. Most nincs olyan játékosunk, s a sportágnak igazi otthona se, hogy újra vonzó legyen egy hazai DK-meccs” – mesélte érdeklődésünkre Taróczy Balázs. A Világcsoport 1981-es „feltalálása” óta a mieink kétszer szerepelhettek a 16-os elitben, 1994-ben és 1996-ban. Előbbihez 1993 szeptemberében Argentínán sikerült túljutni 4-1-gyel, utóbbihoz 1995 őszén Ausztrálián
3-2-vel, mindkétszer Krocskó József és Noszály Sándor egyesbeli remeklésével, a budapesti salakon. Amit olyan vastag rétegben fektettek le és locsoltak meg, hogy az ausszi szervakirály, Mark Philippoussis bombái alig pattantak fel róla…