Új alkotmányt? Miért ne?

Jelenleg érvényes alkotmányunk a „békés politikai átmenet eszközeként” több-kevesebb sikerrel mára betöltötte küldetését. Az elmúlt két évtized zavaros és néha vérzivataros időszakában hol iránytűként, hol biztos támaszként szolgált az alaptörvényünkben rögzített korlátokat át-átlépő végrehajtó hatalommal szemben.
Ha felidézzük, hogy mi mindent éltünk át az utóbbi húsz esztendőben, bőven van rá okunk, hogy hiányérzetünk legyen. Nem nyújtott az alkotmány kellő hivatkozási alapot ahhoz, hogy megvédjük közösségi vagyonunkat a politikai hatalom birtokosainak kótyavetyeszámba menő privatizációs eljárásaitól, nem adott mankót ahhoz sem, hogy alkotmányos módon elkergethessük a hatalomból azt a maffiaszerűen szervezett oligarchák befolyása alá került pártot, amely a 2006-os választást csak „trükkök százaival”, választási csalással felérő hazug ígéretekkel volt képes megnyerni. És amely négy éven keresztül igen csekély társadalmi támogatottság mellett adósíthatta el országunkat, rabolhatta ki a jövő generációját úgy, hogy nem tehettünk semmit ellene, alkotmányosan tűrni voltunk kénytelenek, hogy szemünk láttára teszik tönkre a hazánkat. Nem tehettünk semmit, hiszen az alkotmány szerint az Országgyűlésben helyet foglaló – mára már szinte kizárólag a politikai pártok által támogatott (irányított, befolyásolt) képviselők dolga, hogy közreműködjenek a népakarat kinyilvánításában. Márpedig ha az aktuális politikai hatalom, megnyerve a választásokat, többséget szerez a parlamentben, homlokegyenest más politikát is folytathat, mint amit a választási kampányban ígért. Magyarán, fütyül arra a jogi finomságra, hogy ő csak közreműködik a népakarat kinyilvánításában, inkább a népakarat mezében tetszeleg.
Éppen ezért a gyurcsányizmusban nyert tapasztalataink is azt támasztják alá, hogy szükségessé vált a második kamara létrehozása, amely – ahogy Kulcsár Kálmán jogtudós megfogalmazta – „más metszetben jeleníti meg a politikai viszonyokat és érdekeket”, s amely vétójogával kontrollt gyakorolhatna a pártok által uralt törvényhozó Országgyűlés felett.
Ha a társadalmi támogatottságát a választások után több mint fél évvel is élvező Fidesz–KDNP rendszerváltoztatás utáni két évtizedre nyúlt átmeneti időszakot egy új alkotmánnyal kívánja lezárni, a kétharmados parlamenti többsége ellenére is csak minél teljesebb társadalmi és parlamenti konszenzussal alkothatja meg új alaptörvényünket. Nagyon helyes, ha a kétharmados többséget szerző pártszövetség élni kíván az erős politikai felhatalmazással, és lehetővé teszi az új alkotmány elfogadását.
Ugyanakkor jogos követelményként fogalmazható meg az alkotmányozási folyamattal szemben, hogy méltó módon folyjék le a vita. Komolytalanná tenné az alkotmányról szóló társadalmi vitát, ha például a magzat alkotmányos védelme kapcsán egyes körök felélesztenék az abortuszról szóló vitát, vagy a magyar nyelv, avagy a sportolási lehetőség védelmének fontosságáról az új alkotmány kapcsán folytatnák a felesleges szócsatákat.
Sokkal fontosabb lenne megvitatni azt például, hogy a Magyar Nemzeti Bank pénzpolitikája felett ki és milyen alkotmányos kontrollt érvényesíthessen, vagy azt, hogy a közteherviselés alkotmányos alapelvébe belefér-e, hogy offshore cégek segítségével törvényesen lehet kivonni a profitot az adózás alól. Vagy azt, hogy a polgárok esélyegyenlőségét miként lehet alkotmányosan védeni annak érdekében, hogy ne csupán a sógorság-komasághoz tartozók tölthessék be a fontos állami pozíciókat, hanem pályázati úton az arra legalkalmasabbak. A haza érdekében és javára.