(van-e jobb ennél )

Én nem tudom, de úgy érzem, hogy ilyenkor, Mikulás és karácsony közeledtével megengedhető, ha valaki egy politikai napilapban személyes dolgokról, jelen esetben szeretteiről ír. Ugyanis, akárhogy is van, akárhogy fordul a világ, a szeretetnél nincs nagyobb és szükségesebb dolog.
Az üdvösség, ami a keresztény hívők reménye, nyilván Isten közelségével együtt a szeretet kiteljesedését és végső uralmát jelenti. Én azt gondolom és azt kérdezem: „Ugye, Uram, egyszer majd elhozod kedveseinket, s hazatalált gyermekeidként dédelgetsz minket…” A homályos tükrön át számomra úgy tűnik, hogy Isten országa „örök találkozás”.
Minden jó, ami bennem van gyermekeim és unokáim iránti érzelmeimből származik. Ebben természetesen ott van meghalt szüleimhez és élő testvéreimhez való ragaszkodásom is. A szeretet így fordul át: most már nem felfelé törekszik, védelemért és vigasztalásért, hanem lefelé árad. Hosszú ideje én vagyok már a „nagyobb és erősebb”. Ez a kötelék nyilván tartósabb és erősebb a szerelemnél. A második legfontosabb parancsolat: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” De nyilván nem tiltott, hogy az ember valakiket önmagánál is jobban szeressen.
Minden szép, derűs emlékem hozzájuk kapcsolódik és minden aggodalmam, minden reményem is. Hogy úgy mondjam, nincs más élményem. Talán helytelen (s most általánosságban idegenekről is beszélek), hogy a felnőtteknél jobban szeretem a gyerekeket. A minap, amikor az óvodába mentem Ambruskáért, elém állt egy apródfrizurás pöttöm kisfiú. Rám emelte tiszta tekintetét és teljes bizalommal így szólt: „Látod? Folyik az orrom.” Kétségkívül így volt. Amikor megtöröltem, arra gondoltam: Micsoda megtiszteltetés…
A legszebb dicséretet eddigi életemben Ambruskától kaptam, aki hároméves korában, még a bölcsődében, a pelenkázóasztalon ülve teljes erejéből magához szorított és azt mondta: „Annyira szeretlek téged! És ráadásul szép a kabátod is.” Felettébb büszke vagyok rá, hogy közöm volt ahhoz, amikor egyik pillanatról a másikra megtanult önerőből és öntudatosan pelenka nélkül pisilni. Ez Csopakon történt, és szerepet játszott benne szomszédunk fiúunokája is, aki nagyapja tréfás biztatására bemutatta nekem, hogyan kell átpisilni a drótkerítésen. Ő életkorban egy évvel Ambruska előtt jár, így a pelenka elhagyásában is, de én azonnal felhasználtam azt a népi bölcsességet, hogy a példa ragadós, s arra kértem unokámat, vajh, ő tudja-e utánozni a fent vázolt produkciót. Tudta.
Ambruskát – aki egyszer azt mondta, hogy én vagyok a legjobb játszótársa – kissé megviselte Tóni születése, különösen a szoptatást nézte rossz szemmel, gyötörte a féltékenység „zöld szemű szörnye”. Egy ideig nekem is vigyáznom kellett, hogy ne „csodáskodjak” túlzottan Tónikán, de a most másfél éves csöppség semmire sem áhítozik jobban, mint arra, hogy együtt játsszon velünk. Ez nála kezdetben legóépítményeink összerombolását jelentette, mikor is bátyja félresöpörte, mint egy okvetetlenkedő legyet. Nekem is van bátyám, tudom, hogy megy ez: egy ujjal fel tudom lökni, de mindmostanáig szeretjük egymást. Tónika nem hajlandó kiszorulni. Ha leülök a „játszószőnyegre”, odasiet hozzám (miként nagyanyjához is), öt-hat könyvvel, beleül az ölembe, és „cicáskodni” kezd. Ambrus ilyenkor elnézően szigorú mosollyal figyel. Tónihoz hasonló könyvmolyt még nem láttam. Tíz könyvvel végez öt perc alatt. És most kezd kibontakozni: minden állatot felismer, s amikor telefonon beszélünk, így szólít: apapa…
Hogy miként köszönt rájuk az egyenlőség, testvériség kora, én nem tudom…