Mindenféle közlésnek – véleménynek, bölcsességnek és butaságnak – tág teret kínál jelenkorunk szinte határtalan, kontroll és kritika nélküli médianyilvánossága. Örökzöld téma a nálunk különösen heves érzelmekkel körített és ezzel arányos tudatlanságot eláruló vitatkozás a magyar régmúltról, sokak kedvenc időtöltése a történelmi eseményeket mai vágyaink, sérelmeink tükrében szemlélni, és ezekből vonni le visszamenő következtetéseket. Se szeri, se száma az interneten forgó – mi lett volna, ha, mi nem lett volna, ha… – oktalan történelmi spekulációknak, s gyakran olvasható egy-egy forrás, lelet (egyéni) felfedezése kapcsán: újra kell írni a történelmünket! Mintha lehetne. A mögöttünk hagyott múltat éppúgy nem lehet forgatókönyv módjára átírni, nem lehet a kronológiát korrigálni, mint kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Persze ha egy honlap hozzászólói abban a tévhitben vitáznak e szólásról, hogy azt jelenti: kétszer nem lehet ugyanazt a hibát elkövetni, az baj. A régi bölcsek még tudták, hogy a folyó vize minden pillanatban más, és soha többé nem lesz ugyanaz. Hasonlóan az időhöz, amely a történelem ura.
Egy hét alatt több olyan leírt véleménnyel találkoztam, amelyek szerint a magyar honfoglalás – valóban hatalmas és hősies – teljesítményének mai lekicsinylői utólagos igazolással, munícióval szolgálnak Trianon döntőbíráinak és haszonélvezőinek. Mintha legalábbis ez számítana 2010-ben, nem szólva az ok-okozati összefüggésekről. A konkrét bőszülést most annak a tudományos ténynek a felhánytorgatása váltotta ki, hogy a IX. század végén a Kárpát-medencébe megérkező magyarok még jó ideig nem tudták egészen birtokba venni, még kevésbé benépesíteni az Árpád-kori országot. A dunántúli és a sík földi részeket körülfogó hegyek és erdőségek őslakossága emiatt csak lassan, a tatárjárás utáni évszázadban lett, mondjuk így, integrálva a Magyar Királyságba. Később a törökök és mások elleni honvédő harcokban szintén a középső országrészben véreztek, pusztultak a magyar vitézek, váltak semmivé a magyar falvak, ennek minden demográfiai következményével együtt, hiszen közben a védett peremvidékek vegyes etnikumú népe szaporodott és sokasodott, a természet törvényei és az ige óhajtása szerint.
Ez azonban sajnos így történt az 1920. évi határváltozástól függetlenül. Kézenfekvő példa erre Nyitra és vidékének településtörténete.
A Duna menti tágas legelőket a magyarok már a X. század legelején birtokukba vették, a honfoglaló törzsek, nemzetségek és vezetőik nevét máig őrzik a korabeli helység- és dűlőnevek. Nyitra város déli szomszédságában egy sor Kér, Keszi, Gyarmat és más efféle régi falunevet találunk, a Zobor hegy körüli települések szintén magyar lakói éppen az északi határ – gyepű – fegyveres védelme fejében kapták kiváltságaikat. Maga a Zobor, Zsibrica, a többi hegy, a folyók és patakok neve, illetve a legtöbb falu neve ellenben szláv gyökerű. A síkság a nyitrai várhegytől északra változik hegyvidékké; a Vág, a Nyitra és a Garam folyók közötti, szinte átjárhatatlan erdőségekben kis szláv közösségek, majd az Árpád-házi királyok által behívott német ajkú erdőmunkások, bányászok alapítottak és gyarapítottak településeket a középkorban.
Nyitrától öt-hat kilométerre nyugatra, a Tapolcsányra vezető öreg országút mentén, a tengerszint felett mindössze 150 méter körüli magasságban fekszik Zobordarázs (Drazovce) falu. Ezerfőnyi lakosával a régi megye – ma az egyik szlovákiai régió – székhelyének településrésze. A városból kiköltöző gazdagok utcájának és a régi cigánysor házainak együttes látványa egészen eredeti, XXI. századi hiperrealista kép témájául kínálja magát; a község főterén álló tekintélyes barokk plébániatemplom és az előtte lévő, szintén XVIII. századi Golgota- és Nepomuki Szent János-szobor nehezen illeszthető a kompozícióba.
Darázs község neve első ízben a Zobor hegyi bencés apátság 1113-ban kelt birtokmegerősítő királyi oklevelében szerepel Drasey alakban. (A Zobor előtagot 1910-ben kapta megkülönböztetésül a Hont megyei, szintén Árpád-kori Darázsitól.) 1349-ben Darasyként bukkan fel újra a település a Szent Benedek-rendiek javai közt, majd évszázadokra eltűnik a neve az írott forrásokból. Sorsa a városéval osztozott, amikor a török 1663-ban elfoglalta Nyitra várát, majd amikor hódoltság utáni kegyura, a püspökség gondoskodott újratelepítéséről és Xavéri Szent Ferenc-temploma építéséről.
A község fölötti, 174 métert elérő fennsíkra negyedórás gyaloglással juthatunk föl az erdőn át vezető úton. Hatalmas dolomitrög magasodik a Nyitra folyó lapálya fölé, nyugati pereme meredek szakadékban végződik. Közelében található a Kárpát-medence egyik legszebb, legépebben megmaradt műemlék temploma. Épült a XII. században Szent Mihály arkangyal tiszteletére. Hajójának szélessége öt, hossza hat és fél méter, vasalt ajtólappal védett, egyenes szemöldökű bejárata a déli oldalán nyílik, fölötte három román kori tölcsérablak sorakozik szabályos rendben. A kőből falazott kegyúri karzatra támaszkodó karcsú, kősisakos torony a nyugati oromzat fölé magasodik. Félkörívben végződik a kelet felé tájolt szentély, tengelyében rézsűs, egyszerű román stílusú ablaknyílással, orompárkányán téglából falazott, normann jellegű farkasfogfrízzel. Olyan a díszítés, mint az esztergomi királyi palota kápolnájának XII. század végi fogazatos kapukerete.
Az épület többnyire téglából és tört kőből készült, nagyrészt bevakolt falait jókora sarokkövekkel erősítették meg. A templom körül középkori palánkvár és temető kerítőfalának maradványait tárták fel. A sírleletek a XI. és a XVII. század közötti időre keltezhetők, magyar fennhatóság alatti időkből.
origo.hu
Térdig érő nyelvvel köszöngettél előre jobboldali politikusoknak, újságíróknak, Magyar Péter!
