A karácsonyi gyermek

A hit, ha van még ilyen egyáltalán a Földön, nem csupán valamely Legfőbb Lény létezésének elhívését jelenti – talán legkevésbé sem azt (ha ennyi volna csak, a dolog nem is volna érdekes, Jézusra pedig nem lett volna szükség), hanem elsősorban és mindenekfelett egymás iránti tökéletes bizalmunkat, olyasmit tehát, aminek létrejötte a fentieknél is valószínűtlenebb, ami csak Istenben és Isten által járhatja át szívünket. „Az Istent soha senki nem látta, amaz egyetlenegy született fiú, ki az Atyának kebelében vagyon, az beszéllette meg mi nékünk”, mondja Szent János mindjárt evangéliumának eleje táján. De éppen ez az alapvető bizalom van a leginkább megtámadva napjainkban, és nem csak valami felszíni módon.
Ez a megtámadottság karácsony ünnepével közvetlenül összefügg, méghozzá oly mód, mintha csak a karácsony nyílt és brutális cáfolata volna, a karácsony pedig erre a megtámadottságra válasz. Olyasféle válasz, amelyet akkor tudunk csak meghallani, ha mélységes és teljesen érthető, sőt, mi tagadás, jogos hitetlenségünk miatt már eléggé (mindhalálig) meg vagyunk keseredve. Az ember alapvető léttelensége, szétesettsége, amellyel a legtöbb nagy vallás üzenete közvetlen kapcsolatban áll, valójában mindig is látható volt; de megkerülhetetlenül aktuálissá csak napjainkban, ezekben a nagyon is kései napokban, ebben az egyértelműen apokaliptikus korban válik, amelyben az eddig üggyel-bajjal takargatott valóság, leplétől megfosztva, félelmetesen előttünk áll.
A születés misztériumáról van szó.
„Bizony bizony mondom néked, ha valaki újonnan nem születendik, nem láthatja az Istennek országát”, mondja Jézus Nikodémusnak, „ki méne Jézushoz éjjel”, vagyis misztikus látásban; olyan mondat ez, amelyet Nikodémus először egyáltalán nem ért. „Mimódon születhetik az ember, az ki vén, nemde bémehet-é az ő anyjának méhében, hogy születtessék?” Pedig hát az a titok, amelyről itt szó van, ugyanaz, mint a karácsonyi gyermek története; a gyönyörű születési legenda Szent Lukácsnál, és a meditációs igazság János evangéliumában ugyanarra megy ki. A negédeskedő ünneplés azonban ezt az igazságot könnyen elfedheti, nekünk, mai magyaroknak pedig végképpen nincs okunk a negédeskedésre.
Figyelemre méltó módon a Biblia minden más szent könyvnél mélyebben foglalkozik a születéssel, a születés elébe álló rettenetes akadályokkal, a születés körüli örvényekkel, úgyhogy bízvást a Születés Könyvének volna nevezhető. Lásd mindjárt a kezdet kezdetén Ábrahám és Sára történetét, akiknek nagy vénségben, számukra is hihetetlen módon születik meg gyermekük, Izsák – de úgy, amint megígérte Ábrahámnak az Isten; lásd Sámuel születését Elkánától és a mindaddig meddőnek tartott Annától; és lehetne még sorolni a többé-kevésbé rokon históriákat, amíg csak el nem érkezünk a názáreti Jézusig. Akinek történetében, nemzetségtáblázatának hangsúlyosan kiemelt, kétes vagy botrányos mozzanatain keresztül egészen az ő maga érthetetlen fogantatásáig (amely miatt József, az ő férje Máriát, mivel hogy igaz ember vala, és nem akará őtet gyalázatba keverni, el akará titkon hagyni) emberi leszármazásunk és keletkezésünk mélységesen kérdéses volta nagy elbeszélői élességgel hangsúlyozva van; de az Úrnak Angyala álomban megjelenék néki és monda József, Dávidnak fia, „Ne félj elvenni az Máriát feleségül, mert az mi ő benne fogantatott, az szent lélektől vagyon”. Amit az írás, részben a létezés tapintatoskodás nélküli ismeretében, részben a jövő prófétai előrelátásában már akkor kimondott, az napjainkra szinte elviselhetetlen valósággá vált.
Elég, ha csak hazánk valóságát, népesedési helyzetét és statisztikáit szemügyre vesszük. Távol álljon tőlem, hogy morális szempontból bárhogyan is megítéljem a kérdést, pálcát törve bárki emberfia, akár csak önmagunk felett is, de egy olyan országban, amelyben a magzatok nagy részét eleve halálra ítélik, a nagy karácsonyi vásározás, dínomdánom nemcsak hogy helytelennek, hanem súlyos ízléstelenségnek is tekinthető. Ebben a mostani világban hovatovább minden fiatal lénynek, fiúnak vagy lánynak afféle véletlenkének kell éreznie önmagát – ő az, akit éppen futni hagytak –, esetlegesnek, genetikailag dib-dáb összeütöttnek, ami könyörtelen ellentmondásban áll az Istenfia képzetével: azzal, akinek szükségképpen, a legmagasabb szándékok szerint kellett világra jönnie. Ez az, ami az újabb és újabb nemzedékeknek nemcsak a lét iránti, hanem az egymás iránti bizalmát is folyamatosan mérgezi, szép lassan megsemmisíti létezésünk nem csupán esetleges, hanem esetlegességén belül (mindennek tetejébe) még önkényes megszakításokban is színre lépő, ezért nem kívánnak egymással tartós kapcsolatba lépni, magukhoz hasonló esetleges lényeket létrehozni. Egy szó, mint száz, ma már senki sem tudja, „nem csak véletlenül nem öltek-e meg engem”, és ez a tudatalattiban rettenetes rombolást okoz.
Pedig a mitikus képzelet mindig is ismerte ezt a helyzetet, gondoljunk csak Mózesre csecsemőkorában, akit az egyiptomi gyermekgyilkolás napjaiban az anyja egy gyékényládácskában, a folyóvíznek partján egy sásba rejtett, így mentve meg végül is életét (ott talált rá a fáraó leánya, könyörülvén rajta). Csak az a baj, hogy napjainkra a gyilkolódzás már egészen tömegessé, gyáripari méretűvé vált; rajtunk ki könyörül?
A végső, és már újszövetségi őskép természetesen a betlehemi gyermekgyilkosságé: Az kiáltás az magasságban is meghallatott, keserű sírás, rívás. Az Ráchel siratván fiait nem akart vigasztalást bévenni, mivel hogy az ő fiai nem volnának. Így válhatott egész Magyarország Betlehemmé.
Ez a valóság, s megkerülhetetlen, hogy vele most az utolsó pillanatban szembenézzünk. A Teremtés könyve szerint – legalábbis ahogyan Jacob Böhme (1575–1624), a görlitzi látnok értelmezi – Isten először nem azt az állat-embert teremtette meg, aki ma vagyunk, hanem egy magához hasonló szellemi szférát, benne a férfi és női princípium (a jing-jang), akárcsak őbenne, összhangzón elegedve, hogy a Föld sebeinek gyógyításában segítségére legyünk, az egész kérdés, mint Northop Frye a Bibliáról írott monumentális könyvében, a Kettős tükörben hangsúlyozza, az ökológiai problematikával (és ha csak metaforikusan is) szoros kapcsolatban áll. Az ember azonban az állatok megnevezésének grandiózus jelenetében (amikor meg kellett volna neveznünk az állati létet) elbukott, maga is állattá kívánva lenni. Ekkor (csak hogy a legrosszabbat elkerüljük) bocsáta az Úr Isten nagy mély álmot Ádámra, és kivette belőle Évát, azóta vagyunk így testképpen külön létezők, de szellemileg változatlanul összetartozók, férfiak és nők. Amivel bejött a világba a szaporodás, s a szaporodással persze a halál is, mind a kettő mint csapda és lehetőség, de még az Isten ezzel nem vette le rólunk a kezét. Mi akarjuk csupán feladni – innen nálunk, magyaroknál a nemzethalál elfogadására irányuló kísértés –, mert valahogy nem értjük a dolgot; nem értjük, hogy most már innen, ebből a nagyon földivé vált állapotunkból vezet tovább az út, de változatlanul azzal a megbízatással, amely az eredeti szellemi szféráé volt, úgy amint megnyilatkozik a művészetben, a szeretetben és a természet egyensúlyának megőrzésére irányuló fáradozásainkban is.
Az ember persze, amint az már lenni szokott, erre sem lett volna képes, ha meg nem születik Isten fia, az igazi karácsonyi gyermek Betlehemben, aki által, ha csak akarjuk, élünk, mozgunk és vagyunk. Ez az az éjszaka, amelyet nagyon is bölcs dolog megünnepelni. Jézus születésének időpontját történelmi értelemben senki sem ismeri, de bölcsen tette az egyház, amikor a téli napfordulóra tette, amikor éppen legnagyobb még a külső sötétség. Sokan és sokfelé megünnepelték a Földön ezt az éjszakát, és többnyire olyan értelemben, amely Jézus fellépésével összhangban áll. „A Föld mélye mennydörög / A fordulópont”, mondta a távoli Kínában is egy ősrégi könyv, A változások könyve.
Mennydörög a Föld mélye, de ez a mennydörgés olyan mélyről jön, annyira halk, teljesen oda kell hajtanunk a fülünket, hogy megértsük. Történelmi és társadalmi meghatározottságunk, akár még idegrendszerünk sem fog megváltozni egy csapásra. Megsebzettségünk a dolgok másik oldaláról várhat gyógyulásra. Betlehemben egy ősi tudás rejtelmei kezdtek valóra válni. Ami a dolgokat dolgokká teszi, maga nem is dolog, mondta a kínai szent, Csuang-ce; „Ne csudáljad, hogy azt mondám néked, hogy szükség néktek újonnan születnetek” – mondta Jézus.
Maga Jézus születhetne meg bennünk ezen az éjszakán. Kezdjünk csak el a Logosszal törődni, első lépésnek épp elég lesz. Mert a Logosz, a János-evangélium szerint maga Jézus – az Ige, a Szó, a Nyelv; kezdjünk el újra magyarul beszélni. Első lépésként épp elég lesz, ha nem úgy köszönünk ezentúl, hogy „Jó napot!”, hanem hogy: „Jó napot kívánok!”
Esetleg, hát jó, csak úgy magunkban (Pesten ezt másként nem lehet), mintha csak most kezdenénk beszélni tanulni ezzel a szóval, hogy:
„Adjon Isten jó napot!”
Mintha arra a napra várnánk.

A szerző író, képzőművész