A kívánt sajtószabadság

Szemere Bertalan még ennyi szimpátiát sem mutatott a forradalmárok iránt, s kifejezetten olyan törvényt alkotott, amely a radikális hangok elfojtását célozta. Fő célja volt megakadályozni, hogy a forradalmár ifjak lapot alapíthassanak. Ennek érdekében a lapalapításhoz szükséges kauciót 15 ezerről 20 ezer forintra emelte.

Vegyenek el bár mindent a nemzettől, csak a sajtó szabadságát hagyják meg… – idézi Kossuth Lajost a Népszava publicistája, mint a magyar szabadság géniuszának mindenkori etalonját. Majtényi László így fakad ki a médiatörvényt elemző (?) cikkében: „Mindezt, nemzeti hadovával körítve, abban az országban merészelik megtenni, amely a polgári modernitásba 1848. március 15-én ezzel a legelső mondattal lépett be: »Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését…«” Várható fejlemény volt, hogy a médiatörvényt támadó nagy offenzívában előhúzzák az 1848-as forradalmat, a 12 pont első követelését, Kossuthot, Petőfit, a márciusi ifjakat, a cenzúra elsöprését. Ám Majtényi László nagyon jól tudja, látványos hivatkozása a polgári modernitásba vezető első mondatra, további érvelésre teljesen alkalmatlan, ahogy Kossuth sajtószabadságról alkotott nézetei sem illenek bele a mai balliberálisok Kossuthról, sajtószabadságról, liberalizmusról szóló feltételezéseibe, előítéleteibe és előírásaiba. Bizony, az 1848-as sajtószabadság egyáltalán nem olyan lett, amivel ma példálózni lehetne.
A szabadság áldozatokkal is jár. 1848-ban a sajtószabadság első áldozata Hruszka Mihály, a Landerer és Heckenast nyomda egyik szedője volt. Hruszka mester, amikor látta, hogy Heckenast úr „bátran elmenekül” a forradalmi ifjúság elől, oly kijelentést tett, miszerint macskazenével kellene megtisztelni az öreget. Ezért a javaslatért Heckenast az első adandó alkalommal kirúgta Hruszkát. Más források szerint Hruszka túl nagy lelkesedést mutatott a 12 pont nyomtatása közben, s ezért még aznap elbocsátották.
Március 15-én délelőtt Magyarországon hirtelen kitört a sajtószabadság, eltöröltetett a cenzúra, s ez az állapot komoly fejtörést okozott a hatóságoknak. A helytartótanács, amely előző nap, a forradalmi tömeg láttán még „remegni méltóztatott”, március 16-án hivatalosan is megszüntette a cenzúrát, de egyidejűleg átiratot küldött Pest város tanácsának, amelyben „a sajtó kicsapongásai és viszszaéléseinek kellő megtorlása végett addig is, míg a törvényhozás rendelkezend”, szabályozni kívánta az újságok működését. A helytartótanács „a sajtó útján elkövethető visszaélések és kihágások megbírálása végett” felállított egy ideiglenes bizottságot is, neves írókból, politikusokból (Nyáry, Klauzál, Deák, Fáy, Eötvös, Trefort, Vörösmarty, Bajza, Szalai, Fényes Elek, Kemény Zsigmond, Rottenbiller) és tekintélyes polgárokból, iparosokból. A bizottság névsora nagyon tetszett Pest város tanácsának, főleg azért, mert hiányzott abból a „turbulens ifjúság”. Ekkoriban jelent meg Petőfinek még a forradalom előtt írott verse, a „Dicsőséges nagyurak…”, amelynek radikális hangja sokakban keltett félelmet. Nem is ok nélkül, hiszen az olyan sorok, mint „Ezer évig híztak rajtunk / Az urak / Most rajtok a mi kutyáink / Hízzanak! / Vasvillára velök, aztán / Szemétre, / Ott egyék a kutyák őket / Ebédre! …” – nem nagyon szolgálták a földbirtokos nemesség megnyerését a forradalomnak, még akkor sem, ha a vers végén Petőfi megbékélést és szövetséget ajánlott. A lecsendesíthetetlen „turbulens ifjúság” eme újabb megnyilvánulása Kossuthnak is sok volt. Amúgy sem tartotta sokra a március 15-i forradalmat, s Petőfit, bár tisztelte és nagyra becsülte, nem kedvelte. „Petőfi és Vasvári különben is neheztelnek Kossuthra, aki állítólag nem akarja őket komolyan venni, és egy társaságban így nyilatkozott róluk, hogy: az ilyen szenvedélyes, pezsgő vérű, meggondolatlan fiatal legények után nem szabad indulnia egy komoly politikusnak sem…” – írta Tompa Mihály Arany Jánosnak. A vers indulatokat keltett, s Kossuth így írt: „Ezen hangulatra nagy befolyása volt némely meggondolatlanul kinyomtatott és itt a birtokos osztály nagy elkeseredését okozó költeményeknek, melyek egyenesen a tulajdonjog ellen vannak irányozva, s erőszakra provokálnak.” Kossuth úgy gondolta, sürgősen szükség van egy sajtótörvényre, hogy az effajta provokatív irományok megjelenését, cenzúra nélkül, tisztán a törvény tiszteletben tartására alapozva megakadályozhassák. Szemere Bertalan belügyminiszter öntötte formába a törvényt. Kossuth lekezelően emlegette a március 15-i forradalmat, Széchenyi pedig „paraplés forradalomnak” nevezte, amely kifejezéshez képest a „fülkeforradalom” szinte hízelgő. Szemere még ennyi szimpátiát sem mutatott a forradalmárok iránt, s kifejezetten olyan törvényt alkotott, amely a radikális hangok elfojtását célozta. Elsődleges célja volt megakadályozni, hogy a forradalmár ifjak lapot alapíthassanak. Ennek érdekében a lapalapításhoz szükséges kauciót 15 ezerről 20 ezer forintra emelte. A helytelennek vélt tartalmakat roppant szigorúan rendelte megbüntetni, viszszamenő hatállyal is. Az új törvényt azonnal éles támadások érték. Pest megye közgyűlése megállapította, a törvényjavaslat „a szellemi kifejlődésre közcsapást jelent”. Pest város közgyűlése pedig kijelentette: „Amit e város lakossága március 15-én kivívott, azt a törvényhozás e sajtójavaslatával tökéletesen lerombolni indul.” Pesti tüntetők a városháza előtt máglyára vetették a szöveget. (Kaszinótojással is bekenhették volna, de akkoriban a tiltakozásnak is épelméjűbb módozatait alkalmazták, esetleg a kaszinótojás még ehető volt, s nem szívesen pocsékolták el demonstrációs célokra.) Az országgyűlésben Kossuth sikeresen megvédte a javaslatot, csak a kaució összegét szállították le 10 ezer forintra. A törvény elfogadása után a Marczius Tizenötödike nevű lap ezt írta: „Így született meg egy oly sajtótörvény, melyről az volt a nézet, hogy szabadelvűségben száz évvel áll a Metternich-féle kormány erre vonatkozó rendeletei mögött.” Az elmarasztaló kritika nem volt alaptalan, főleg, hogy rövid idő múlva maga a lap saját bőrén tapasztalta a törvény rugalmatlan voltát, rigorózus szigorát. Május 21-én, egy István főherceget érintő, nem helytálló feltételezés miatt a hatóság lefoglalta a lap példányait. Persze a polgári modernitás kezdetén vagyunk, így a hatalom már nem csak a törvény eszközeit használja egy lap megrendszabályozására, netán tönkretételére. A sajtószabadság egyik legendás hőse, Táncsics Mihály április 2-ától jelenteti meg új lapját, a Munkások Újságát. Bár Táncsics igyekszik lojálisnak mutatkozni a kormánnyal szemben, olykor erősen kritikus hangot is megüt. A kormány megtiltja a postásnak, hogy a Munkások Újságára új előfizetéseket vegyenek fel, sőt Táncsics szerint a régi előfizetőknek kiküldött lapokat szállítás közben elsikkasztják. A Munkások Újsága december végén megszűnt. A megemelni tervezett, ám végül mégis csökkentett kaució megtette jótékony hatását, és a forradalom előtti 65-tel szemben a másfél éves időszakban 152 lap jelent meg. Mindegyik forradalmi volt, csak egyetlen ellenzéki fórum maradt, a Budapesti Híradó, amely „a bukott arisztokrácia és a retrográd politika orgánumául” hirdette magát, s találta meg olvasói táborát.
1848 nyarán a márciusi ifjak egyike, Hajnik Pál lett Pest rendőrfőnöke. Magas hivatalában első intézkedései között volt, hogy amint tudomást szerzett Egressy Gábor „A rác lázadás és a magyar ügy” címmel készülő röpiratáról, utasítást adott, addig nem nyomtathatják ki a művet, amíg a kéziratot neki meg nem mutatták. Fél év sem telt el március 15-e, a sajtószabadság megszületése, a cenzúra eltörlése óta, s ez utóbbi intézmény ismét megjelent a polgári modernitásba lépegető, forradalmi országban.
Ennyit a sajtószabadság és a politikai szabadság sajátos viszonyáról.