Mire gondolt, amikor első filmzeneszerzésekor rögtön Jean-Luc Godard-ral dolgozhatott együtt?
– Nem tudtam, hogy kicsoda Godard. Komolyan. Nem ismertem őt. Addig popénekeseket menedzseltem és hangszereltem, de egy idő után felhagytam a hangszereléssel. Aztán egy nap egyik ismerősöm odajött hozzám, s azt mondta: Godard zeneszerzőt keres a készülő Mentse, aki tudja [az életét] című filmjéhez, s valami komolyzenét szeretne. Erre én azt válaszoltam, hogy nem szerzek komolyzenét. Aztán mégis találkoztam a rendezővel, akinek bevallottam, hogy semmi közöm a mozihoz és a filmzenéhez. Godard ennek nagyon megörült. Leültetett, elmesélte a filmje történetét, de egyetlen képet vagy látványtervet sem mutatott, mondván, arra semmi szükségem. Végül készítettem egy nagyon hosszú zenét, aztán még egyet, ami eléggé funkys lett. Godard csendben végighallgatta, majd az egészet felhasználta úgy, hogy a zenéhez vágta a filmet. Ez volt az első s rögtön meglehetősen extrém élményem a filmzenével.
– Az ön filmzeneszerzési munkafolyamata ettől ugyan eltér, de mégis meglehetősen sajátosnak nevezhető.
– Nagyon rendhagyó a munkamódszerem, mert nem vagyok moziba járó ember, és mert a külső képek számomra sokkal kevésbé beszédesek, mint a belsők. A filmnek az első pillanattól kezdve lelke van, ami csak a legvégén integrálódik a képekbe. Ezért szoktam azt mondani a rendezőknek, hogy ha velem akarnak dolgozni, az első pillanattól kezdve vonjanak be a projektbe. A munkafolyamat számomra a rendezővel való találkozásokkal, valamint a forgatókönyv elolvasásával kezdődik. Utóbbit addig folytatom, amíg nem rögzül az agyamban. Ezt kövezően a rendezővel hosszasan társalgok a zenéről, szülőhazája zenéjéről, elmegyek a forgatásokra, beszélgetek a színészekkel, a stábbal. Szeretek részt venni a felvételeken, mert az első benyomásaim nagyon inspirálók. A komponálás során pedig először az egészet igyekszem megragadni, s onnan haladok a rész felé. A filmzeneszerzés olyan, mint a főzés: minden összetevőnek nagy jelentősége van, de az egész adja a remekművet. És nem utolsósorban a jó zenéhez idő kell. Ezért van szükség a komponálás után a finomra hangolásra, egy-két hónapra a zene véglegesítésére, csiszolgatására.
– Hogy lehet megváltoztatni az olyan rendezőket, akik nem így gondolkodnak?
– Sehogy. Nem dolgozom olyanokkal, akik nem fogadják el a munkamódszeremet. A filmzeneszerzés nem a pénzről, hanem a művészetről szól. És őszintének kell lenni a zenével szemben, tisztelni kell, mi több, hinni kell benne. Ezért sem csinálok túl sok filmzenét. Amikor a pályafutásomat Franciaországban elkezdtem, három vagy több filmzenét csináltam évente, majd egyszer azt mondtam: elég, ezt így nem tudom tovább folytatni.
– Többször is hangoztatta, hogy filmzeneszerző nem létezik, csak zeneszerző.
– Pontosan, és számomra fontos, hogy úgy viselkedjek, mint egy zeneszerző. Ami azt jelenti, hogy folyamatosan gyakorlatban kell maradnom. Mindennap komponálnom kell, hogy létrehozzak valamit. Zeneszerző vagyok, sokféle dologhoz sokféle zenét csinálok. És ha példának okáért egy reklámhoz szerzek tizenöt másodperces anyagot, az miért különbözne a többi munkámtól? Ugyanolyan feladatot jelent, mint egy filmzene vagy egy koncertzene. A zene építészet, a hangok építészete, s ezt az álláspontot olyan nagy formátumú zeneszerzők is vallják, mint Sztravinszkij vagy Bach. Én olyan filmzenéket szerzek, amelyek előadhatók egy koncertteremben, hallgathatók önmagukban, a képek nélkül, s úgy is teljes élményt kínálnak. Így gondolkodott például Kubrick is, amikor Ligeti György zenéjét tette a filmjébe. Ki gondolt volna arra, hogy Ligetit használjon filmzene gyanánt?
– Nem egyszer beszélt már a filmzene szerepének megváltozásáról is.
– Igen, mert sokkal több ember érdeklődik a filmzene iránt, mint korábban. A filmzenét most már koncerttermekben is játsszák, az emberek az otthonukban is hallgatják. Ezért is roppant fontos a minőség. Fiatal művészetről beszélünk, ami nem fejlődik, s kezd igen középszerűvé válni, mert sokan vesznek részt benne, s egyre több a megélhetési zeneszerző, akiket csak a pénzcsinálás érdekel.
– Milyen a viszonya a világzenével? Ismeri a kelet-európai és a magyar folkot?
– Nagy gyűjtő vagyok, Magyarországon is felfedeztem zenéket, de ez sokkal inkább cigányzene volt, aminek nem vagyok különösebb kedvelője. Később, a húszas éveimben vásároltam három könyvet Bartók Béláról, aki fantasztikus kutatást folytatott a népzenegyűjtés területén. Talán a legelképesztőbb munka, amit végzett, amikor elment a falvakba s magnóra rögzítette az erdélyi, magyar, román dallamvilágot. Ez a tudás köszön vissza a muzsikájában.
– Tudjuk, mostanában újra Magyarországon járt…
– Igen, november közepén Budapesten töltöttem néhány napot, ahol egy kastélyban adtam közös koncertet a Budapest Szimfonikus Zenekarral. Egyúttal egyeztettem a Budapesten forgató Angelina Jolie-val egy közös munkáról. Az utazó zenéjét is eredetileg én szereztem, ám az utolsó pillanatban a stúdió meggondolta magát és lecserélt James Newton Howardra. Jolie viszont hallotta az én verziómat, teljesen lenyűgözte, s megkért, hogy vegyek részt a részben Budapesten készülő produkciójában.
origo.hu
Budapestre jöhet a Patrióták Európáért EP-frakciója
