Élmunkások és halhatatlanok

Hírnév teljesítmény nélkül. Ez az egyik csont, amely megakadt az új világ torkán. Amelyet a legnehezebb feldolgozniuk a legújabbnál is újabb kor szülötteinek. Az ok nélküli hírnevet. Ebben tombol a legnagyobb egyetértés közöttünk. Értelmiségi és kocsmatöltelék, az értelmiségi kocsmatöltelék pedig még inkább egyetért itt. Felháborodik a celebeken. Már-már sikk semmibe venni a senkiket, a VV-ket és a BB-ket. Halálintelligensen magunk elé révedve megjegyezni a „bezzeg az én időmben még voltak évszakok” stílusában, hogy bezzeg az én időmben még nem celebekről, hanem színészekről szólt a fáma.
És valóban: ki Alekosz Latinovits Zoltánhoz képest? A bulvárcsömör: közmegegyezés. Belerúgni a celebbe biztos tömegsiker, a stand-up comedy színpadán Kiszel Tünde vagy Fekete Pákó nevének puszta említése is eleve garantált, borítékolt poén. A celebek azért közmegvetés tárgyai, mert úgymond semmit sem tettek le az asztalra, mégis látszanak, csakhogy emberek nem csupán a botrány, hanem a tragédia örvén is címlapra kerülnek, vezető hírként olykor – egyre gyakrabban – politikusok és művészek elé.
Azt is kérdezhetném, teljesítmény-e vajon egy szívátültetés? Indokolt-e vajon egy tragédia által beelőzni a művészeket és a politikusokat?
Az értékpreferenciák nemcsak a szórakoztatóiparban, hanem a tájékoztatás egészében is átrendeződtek. A társasági, egészségügyi, havária- és bűnügyi rovatból a hírek, mint palackból a szellemek, előjöttek és élre kerültek. Ezek a hírek nem is oly rég még engedelmesen a nagypolitika után sorakoztak a várólistán, most viszont ott feszítenek a nagypolitika előtt. Ha már cikizzük az értékteremtés nélkül elhíresülteket, mondjuk ki egyszer végre: megrendítőnek, elesettnek, áldozatnak lenni sem értékteremtés. Nem politikai vagy művészi teljesítmény. Ha igazságtalanság a teljesítmény nélküli hírnév, akkor a szerencsétlenségük okán vezető hírré avanzsált átlagemberek médiafölénye is igazságtalan. A szívátültetett kisfiú ne előzze meg a miniszterelnököt a közszolgálati híradóban, mert akkor – dacára megrendítő sorsának – éppúgy celeb, mint a szórakoztatásban a színészeket beelőző botrányhősök. Lelket cserél, ki hazát cserél? Ahogy hazát cserélni nem politikai teljesítmény, úgy szívet cserélni sem az.
A média egészében véve is menthetetlenül elbulvárosodott. A valóságshow immár egyetemleges: a Villa Negra nem fényes lokál. Való villa lett a chilei bányából – a bányászok részvénytársaságot alapítottak az „informatikai szén” kibányászására –, és való villa lett Priklopil föld alatti cellájából is. Natascha Kampuschnak éppúgy a nagy kiugrási lehetőség a vele történt sorstragédia, mint ahogy BB és VV akárki számára a villalét során nyújtott hisztériateljesítmény.
Egykor arról szólt az amerikai álom, hogy teljesítmény által az átlagember előtt is nyílhat esély. Most viszont a globális álom azt mondja: jókor légy jó helyen, és megtörténhet veled a csoda. Látszhatsz. Naponta látjuk azokat, akikkel megtörtént a csoda. Nyertek a lottón, bekerültek a műsorba. Mintha mi magunk szerepelnénk folyamatosan a televízióban, volnánk folyvást képernyőn. Mintha valóban volna esélye az átlagosnak a rendkívülire. Figaro itt, Figaro ott.
Csakhogy az átlagember állandó médiajelenléte nem valódi igazságszolgáltatás, hanem inkább egyfajta felelősség nélküli képviselet. A kiemelt és beemelt emberek színleg mindannyiunk képviselői, ám felhatalmazásuk semmire sincs. Olyanok, akár a Rákosi-érában az élmunkások voltak.
Vegyük észre, nem ez az első korszak, amely a médiában az átlagembert manipulatív és tendenciózus jelleggel helyezi a vezetők elé. A Rákosi-villa celebjei az élmunkások voltak. A sztahanovisták. Akik mondvacsinált százötven százalékaikkal éppúgy a vezető politikai hírek elé kerültek, mint modern sorstársaik a kereskedelmi híradókban.
Ma már nyilvánvaló, hogy a krampácsolók, füttyös kalauzok, martinászok és bányász elvtársak kiemelt médiajelenléte nem jelentett az átlagember számára valós esélyt a jobb létre, és nem jelentett valódi érdekképviseletet. Értjük, ami történt. Ám értjük-e, ami most történik? Vajon nyilvánvaló-e mindenkinek, hogy kedvenceink nem bennünket képviselnek? Hogy hatalom nélküli mindenhatók? És értjük-e vajon, tudjuk-e vajon, hogy miféle hatalom nevében vagy érdekében látszanak mindenhol a névtelenek?
Ha múló babérokra törnék, akkor itt, ezen a szent helyen léphetnék elő a népszerű összeesküvés-elméletekkel, de legyenek mások sikeresek, én inkább elgondolkodom, és visszamegyek egész a régi görögökig. A hatalom és a magánember közötti viszonyt minden kor médiája megfogalmazza a saját nyelvén. A görög média is megfogalmazta. Közszolgálati szinten ott csillogtak a türannoszok, míg a kereskedelmi médiában az istenek villogtak. A görög antikvitás felkapott celebjei az istenek voltak. És ez a tény érteti meg velünk, hogy miért istenítik mai esendőinket. Mert az átlagos és az isteni egylényegű a történelmihez képest. A divinális éppúgy a történelmi alternatívája, mint ahogy a magán is az. A történelemnek nincs magánélete. A görög isteneknek pedig szinte csak magánéletük volt. Zeusz, Apollón, Fortuna és a többiek celebek módjára fészkelték be magukat az egykori mindennapok világába magánéleti ügyeikkel, szerelmi afférjaikkal és konfliktusaikkal. A görög isten emberfeletti, hisz halhatatlan, de történelem alatti, mert magánéletű.
A magánembert felülreprezentáló média így értelmezve mindig istent játszik a történelem ellen és olykor épp a történelem érdekében.
A teljesítmény nélküli és teljesítmény általi hírnév közötti viszony akaratlanul a történelem és az élet közötti viszonyra kérdez rá. Ez a viszony mindmáig nem tisztázott, ezért felvetése, felmerülése a legkülönbözőbb összefüggésekben mindig provokatív. Ami Jézussal történt, és amit Jézus jelent, az nem véletlenül ennyire provokatív és ennyire mediális. Hisz az emberközeli és emberfölötti jelleg a legszervesebben Jézus Krisztusban lett egy. Jézus az életútjával a modern média nagy kérdését teszi fel nekünk: mi tegyen ismertté egy embert? A teljesítmény vagy a sors? Elmerenghetünk most, karácsonykor a jászolra tekintve és megelőlegezve a húsvéti jövőt, hogy vajon teljesítmény-e vagy sors-e a feltámadás? Az örök élet alkotás-e vagy létállapot?
Minél több idő adatik nekünk, amelyet e megválaszolhatatlan kérdésen töprengve tölthetünk, annál inkább érteni fogjuk, hogy Jézus miképp a történelem ura. Hogy mit is jelentsen ez az egész.