Egy évvel ezelőtt azt írtam a Magyar Nemzetben, hogy az új esztendő akkor kezdődik el, amikor a Fidesz-kormány és miniszterelnöke, Orbán Viktor hivatalába lép. Ez megtörtént. Sőt, több is ennél: a változás akarása „narancsvidékké” tette Magyarországot.
A továbbiakban azt írtam: „A Fidesz politikusai minden bizonnyal tisztában vannak felelősségük és feladatuk súlyával, és kormányra kerülve ellenpólusát képezik majd a szocioliberális dilettáns rémuralomnak. Hazugság helyett az igazságot választják, kapzsiság helyett az önzetlenséget, ostoba, mohó zsarnokság helyett a demokratikus józan észt, uszítás helyett a megbékélést. Korrupció helyett az áldozatkészséget képviselik majd, tagadás helyett vállalják a hitet, semmibe vevés helyett az együttműködést, hatalmaskodás helyett a szolgálatot… A döntő többség, megnyomorításáért cserébe, számonkérést remél… Természetesen nem szabad, hogy az ítéletet a gyűlölet vezérelje…” Orbán Viktor, februári évértékelő beszédében, megerősítette ezeket a reményeket és kívánalmakat.
A sikertől duzzadó önbizalom csapdái
Most, egy esztendő után itt az ideje, hogy szembenézzünk a valósággal, a Fidesz hatalomra kerülése óta történt eseményekkel, és feltegyük a kérdést: valóban eljött-e a remélt új esztendő. A szembenézéshez őszinteség kell, a tisztességes szándékon túl elfogulatlanság, és a fent említett józan ész. A józan ész nevében le kell szögeznem: olyan kormány, amely döntés és cselekvés közben nem követ el hibákat, nincs. Hibátlan kormány nem volt és nem lesz. Ebből következik: a jelenlegi sem az.
A teljes körű felhatalmazás, a „narancsvidék” létrejötte nem garantálja, hogy azok, akikben bízott, bízik az ország és a nemzet, tévedhetetlenek. Azt sem hihetjük, hogy a változás akarásában és sodrásában a jó kormányzásnak nincsenek akadályai és nehézségei. Természetes, hogy nemcsak a Fidesz politikai ellenfelei, de a baloldali liberális intellektuelek is minden kormányzati lépést rossznak, átgondolatlannak, antidemokratikusnak tekintenek és állítanak be, s az „ellenzéshez” igénybe veszik szokásos, gyakran nemtelen és mindig szemtelen eszközeiket. Egyértelmű az is, hogy a kormánnyal rokonszenvező sajtó és a konzervatív értelmiség „hangadói” ezzel ellentétes véleményt képviselnek, és reflexszerűen cáfolni próbálnak minden vádat. Én igyekszem csak annyira elfogulatlan lenni, hogy azt mondom: az igazság nem valahol a két vélekedés felezőjénél van. Ezzel a megállapítással, a felmérések szerint, a választópolgárok többsége – decemberig – egyetértett, sőt a kormány eddigi lépéseit és kirajzolódó elképzeléseit pozitívan ítélte meg. Ez persze – hosszú távon – nem sokat jelent, hiszen nyilvánvaló, hogy a Fidesz, választói „nyomvonalát” követve, eddig a többségi bizalom megőrzésére talán a szükségesnél is jobban ügyelt. Egy dolog azonban ennél is fontosabb: az igazság csak akkor győz, és csak akkor marad fenn hosszabb távon, ha keményen és egyenesen megdolgozunk érte. Tekervényes utakon el sem érhető.
Mindezt tudomásul véve vizsgáljuk meg, hogy a hatalomra került párt és szövetségesei továbbra is tisztában vannak-e felelősségük és feladatuk súlyával, amely a választási győzelmekkel nem csökkent, inkább növekedett. Képesek lesznek-e a hatalom és a sikertől duzzadó önbizalom csapdáit elkerülni?
Az első kérdésre egyértelmű a válasz: a kormány a valós, zilált körülmények ismeretében kezdettől fogva határozottan dönt és felelősen cselekszik. Olyan lépéseket tett a legdurvább költségvetési gondok enyhítéséért, melyeknek hasznosságához, politikai hozamához és újszerűségéhez kevés kétség fér. Bőven cselekedett, de szűken bánt a szóval. Döntéseinek hátterét és szükséges voltát nem mindig világította meg. Pedig olyan forrásokra talált, amelyek nem voltak ismertek sem a közvélemény, sem az úgynevezett szakértők előtt. Némelyik „ötlete”, például a bankadó, revelációnak számít európai mércével mérve is (persze az „európai mércét” különböző érdekek befolyásolják – a’ la Moody’s –, s ezek nem biztos, hogy egybeesnek Magyarország érdekeivel). Az „ötlet” kifejezés aligha fedi a lényeget, azt, hogy a magyar kormány új utakat keres, laikus szemmel abszurdnak látszó lehetőségeket igyekszik kihasználni, konvenciókkal szakít, de a társadalmi igazságosság és méltányosság nevében nem riad viszsza az erő alkalmazásától, s csak remélhetjük, hogy eközben, ha netán közelíti is határát, nem ütközik a törvényességgel és a tisztességgel.
A világszerte bizonytalan jövő
Mindezt akár egy zseniális politikai játszma stratégiájának is tekinthetnénk, járatlan „magyar útnak”, amely a pénzügyi-gazdasági csapdahelyzetből való kilábalást a „megszorításokra predesztináltak” védelmével és ebből következő helyeslésével kezdi el. Így a méltányosság kritériumának is eleget tenni látszik. Ez, túl a leleményességen, bátorságra vall, amit fokozott, hogy a kormány reputációja decemberig változatlan maradt. (Vessük közbe: a „járt út” Európában emitt-amott szakadékba vitt.)
Ám eközben nem szabad elfelejtenünk, hogy a „jó hírnév” és a bizalom, amely a kétharmados többség megszerzését lehetővé tette, nagymértékben az MSZP–SZDSZ „rossz hírnevéből” és katasztrofális kormányzásából (is) következett, nem csupán a Fidesz-szövetség bravúros ellenzéki szerepléséből, politikai judíciumából, amely egyébként sem biztos, hogy kormányzati, hatalmi szerepkörben is kifogástalanul és kikezdhetetlenül működik. Ha ez a sok vektorból összetevődő siker önhittséget szül, a döntési szabadság pedig könynyelműséget, netán szabadosságot, akkor a kormányzó párt jelenlegi pozíciója, azzal együtt a kormányzás hatékonysága, ergo: az ország gazdasági és erkölcsi felemelkedése is veszélybe kerülhet. A jövő ugyanis világmértékben bizonytalan, s a legjózanabb ésszel sem kiszámítható. A határozottság nem, de az erőfitogtatás és fölényeskedés (látszata?) rossz vért szül, és a cél elvétését is eredményezheti. Tehát nem célszerű fittyet hányni nagy tekintélyű testületeknek és bevett szokásoknak, még akkor sem, ha akadályozni látszanak sürgetően kényszerű lépéseket.
Lendület, becsvágy, becsület
Persze nehéz eldönteni, hogy például a Fidesz frakcióvezetőjének, Lázár Jánosnak túl gyors, túl magabiztos és felhevült reagálása az Alkotmánybíróság vétójára nem egy távoli politikai víziót szolgált-e. De a nyugodt jó modor és a mértéktartás, ami a „demokratikus józan észből” egyenesen következik, átmenetileg sem cserélhető fel másfajta viselkedéssel. Az ilyen „erőszakosnak látszó” fellépés ugyanis nemcsak az ellenzéket látja el „gyúanyaggal”, hanem a tárgyilagos, sőt a vonzódó, de az „alkotmányos konvenciókhoz” ragaszkodó emberekben is ellenérzést kelt, még akkor is, ha esetleg összefügg a változás stratégiájával, mintegy jelezve, hogy az új bor pezsgését nem bírják el a régi tömlők. A parlamentáris demokráciába vetett hit a szocialisták hosszúra nyúlt regnálása alatt oly mértékben ingott meg, hogy egy pislákoló gyertyához hasonlít, amit a legkisebb fuvallat is kiolthat. A decemberi felmérések azt mutatják, hogy a látványos erődemonstrációk a választópolgárok egy részében kétségeket szültek.
A jó erkölcsbe ütköző végkielégítések ügyében a Fidesz a választói akarat szolgálatával nyilván saját hitelét is erősíteni reméli, ám kívülről nézve úgy látszik, mintha a demokratikus józan észre rátelepedett volna a sértett igazságérzet. De a párt vezetőinek és elnökének immár két évtizedes intelligens, általában sikeres politikai tevékenységét ismerve – némi jóindulattal – feltételezhetjük, hogy az Alkotmánybírósággal való konfrontáció éppoly átgondolt volt, mint az ellenzékben töltött idők – később „nyerőnek” bizonyult – manőverei.
A második Orbán-kabinet örökölt nehéz helyzetének emlegetését sem mentségként, sem érvként nem kívánom folytatni, hiszen kormányváltásra, ilyen mértékű fordulattal, csakis akkor kerül sor, amikor a polgárok rádöbbennek, hogy nemzeti katasztrófa fenyeget. Tehát a „gyászos” alapszituáció önmagában természetes. Viszont az aligha vitatható, hogy sorsdöntő elhatározások és gyors cselekvés nélkül a katasztrófa be is következik. Egyértelmű, hogy a kormány ennek ismeretében nagy lendülettel, becsvággyal és becsülettel dolgozik, minden lehetőséget feltár, megragad, hogy stabilizálja a költségvetést, az ország pénzügyi-gazdasági helyzetét, ugyanakkor a nemzet tekintélyét viszszaszerezze és egységét megteremtse.
Törvényes elszámoltatás és számonkérés
Szimbólumokat is tartalmazó, a magyarság lelki és szellemi összetartozásával kapcsolatos ígéreteit következetesen és a politikában szokatlanul gyors tempóban teljesítette. A sok millió ember által igazságszolgáltatásnak érzett elszámoltatás és számonkérés is rendezetten, törvényesen folyik, miként a közbiztonság megszilárdítására törekvő akarat is egyre határozottabban érvényesül. A rendőrség kezdi visszanyerni – korábbi vezetői és politikai irányítói által elkótyavetyélt – tekintélyét és hivatástudatát. A felbomlott és visszájára fordult rend, legalábbis ideál voltában, kezd helyrebillenni, s maga a gyötrelmes valóság is remélhetőleg változóban van. A kormány külpolitikájában a „keleti fordulat” és a „nyugathoz való hűség” pragmatizmusra, rugalmasságra vall, amit a nemzeti érdek motivál.
Mint említettem, hibátlan kormány nincs, különösen egy olyan helyzetben nehéz makulátlannak lenni és látszani, amikor halogatás nélküli döntésekre és cselekvésre van szükség, néha két rossz közül a kisebbiket választva. Az ellenzék teszi a dolgát, társadalmi elfogadottságát, hitelét és befolyását meghaladó mértékben minden eszközt felhasznál és minden alkalmat megragad, hogy a kormány reputációját csökkentse, és intézkedéseinek „demokratikus voltát” kétségessé tegye. Ebben gyakran „civil” szövetségesekre is talál, hiszen bizonyos érdekszférák sérülése nélkül lehetetlen véghezvinni bármifajta változást. A súlypont áthelyezése az ellentétes oldalon súlycsökkenést okoz. Az erő túlzott alkalmazása azonban a társadalmi stabilitást is megingathatja. Ezért jobb elkerülni. A „jó kormányzatnak” arra kell a legnagyobb gondossággal ügyelnie, hogy a demokráciát, az egyén szabadságát, jogait és a nemzet érdekeit ne érje sérelem. Még annak látszata sem.
Orbán Viktor nem menthet minden balfogást
A politika a kiegyensúlyozás művészete is: tettekben és szóban. Ha a hatalom csak a szférájába tartozók érdekeit tartja szem előtt – ahogy a kimúlt ciklusban láttuk –, önmagát emészti fel. Ezért fontos, hogy a kormányzat szándékai nyíltak és átláthatók legyenek azok számára is, akik előtt a politikai, gazdasági, nemzetközi összefüggések nem mindig világosak. Ez a választópolgárokra és a sajtóra egyaránt vonatkozik. A sajtószabadság nem az újság- és „közírók” kiváltságát, „érinthetetlenségét” jelenti, hanem az emberek sokoldalú és sohasem korlátozott tájékozódásának jogát. Ennek egyik eszköze az úgynevezett kormánykommunikáció. Az ellenzék, legyen bármifajta, ezen a téren könnyebb, mondhatni kényelmesebb helyzetben van, de számára is célszerű kerülni a hazugságot. A kormány és a kormányzó párt számára ez nemcsak célszerű, de kötelező. Igazat mondani persze a történések bonyolultsága miatt is roppant nehéz.
A szokványvádakat: populizmus, rasszizmus, nacionalizmus stb. a kormány jól kezelte, és bizonyos helyénvaló diplomáciai lépésekkel, nyilatkozatokkal és cselekedetekkel már-már nevetségessé tette. Azonban a Fidesz (és szövetségesei) kommunikációjában előfordultak az ellenzék által jól kihasználható hibák.
Kétségesnek tekinthetjük az előbb már említett alkotmányjogi konfrontációt, a kötelező nyugdíjpénztárakkal kapcsolatos döntés prezentálását és a sajtótörvény egyes elemeit.
A kormányfő, aki lendületesen, de görcsös erőfeszítés nélkül, szinte könnyednek látszón végzi bonyolult, nagy szellemi és fizikai erőfeszítést igénylő munkáját, nem lehet mindenhol ott, nem menthet minden balfogást. De teljesítménye nyilván hozzájárult ahhoz, hogy Európa egyik legtekintélyesebb lapja, a Frankfurter Allgemeine Zeitung leírta, hogy talán hagyni kellene a magyarokat, hadd menjenek a maguk feje után. Látnunk kell, hogy a nyolc év ellenzékben töltött idő nemcsak Orbán Viktor, hanem az egész magyar mérsékelt nemzeti jobboldal hasznára vált. Reméljük, hogy ellentétben a Bourbonokkal, sok mindent tanultak, és (szerencsére) sok mindent „felejtettek”. Erre a felejtve tanulásnak nemcsak nekik, de az egész országnak szüksége van.
Összegezve: ha a Fidesz valóban döntő változást akar, kommunikációs hibáit és egyéb megingásait minimálisra kell csökkentenie, s erőfölényét minden körülmények között demokratikus formában és illő módon kell érvényesítenie. Ha ez így történik, remélhetően az eddigieknél vígabb esztendőnk lesz.
Persze a gazdasági fellendülés, az ország szokásrendjének teljes változása és a megbékélés még hátravan. De úgy tűnik, hogy Orbán Viktor mind ez ideig állta a szavát, hogy kormánya a szocialista dilettáns rémuralom ellenpólusa lesz.
Annyi biztos, ha ez nem így történik a következőkben, ha a Fidesz-szövetség bármelyik politikusa nem az igazságot, az önzetlenséget, az áldozatkészséget és a szolgálatot választja a hazugság, semmibe vevés, tagadás és korrupció helyett, akkor nemcsak saját hitelét, hanem az ország sorsát is veszélyezteti. Bizalom és hit nélküli Magyarországnak nincs jövője.
És „ha a só ízét veszíti, ugyan mivel sózzák meg”?
origo.hu
Magyar Péterről és a limonádéról kérdezte az Origo Karácsony Gergelyt - videó
