Hó, hó és újra csak hó. Mindent tudunk már a prágai sörről és a sörözőkről, az U Flekuról, az U Kalicháról, elolvastuk a tipikus cseh ételek receptjét, főként persze a knédliét, amiből egyébként többféle is van. A klasszikus változat tésztájába apróra vágott zsemlyét tesznek, ennél azonban a csehek állítólag jobban szeretik a krumplisat. A havazás enyhülésére várva emlékek között lapozgatunk, aztán elindulunk, hogy lássuk azt a Prágát, amelyet idáig csak az útikönyvek ajánlásából, meg a Károly hídon árusított képeslapokról ismertünk: a legendákkal övezett, behavazott várost.
Alkonyodik, a hangulat egyre sejtelmesebb. A Staré Mesto egyik-másik sikátorában még a Gólem felbukkanásán sem lepődnénk meg, de az óvárosi főtér felé egyre sűrűbb tömeg talán éppen úgy visszarettentené a tudós rabbi által megteremtett lényt, mint az Átváltozás íróját, Franz Kafkát, akinek képzeletében a börtön, a félelmetes kastély vagy épp a labirintus falaivá lényegültek át a sok évszázados házak.
Talán Egon Ervin Kisch, a száguldó riporter érezné igazán otthon magát szülővárosában az ünnepek körüli nyüzsgés idején. Akár szenzációs riportot is írhatna arról, hogy a néhány hónappal ezelőtt még huszonöt koronás sült kolbász ára hogy szökött fel hatvanra az ünnep előtt, vagy arról, hogy a szuvenírboltok végeláthatatlan sorában most miért éppen a zsinórokkal mozgatott bábok jöttek a divatba. Talán mert ezek mechanikus mozgatásához kiváló hátteret jelent a hangszórókból ömlő egyenzene. A gólem ezeknek a kései hitvány teremtményeknek sem örülne, méltatlannak tartaná őket a város múltjához – de hát a turisták között ilyen is, olyan is akad, a legtöbb úgy látszik Prágában ezeket keresi.
Egyébként minden rendbe simul. A Károly híd hóesésben is van olyan szép, mint nyáron, fent a Hradzsin, balra lent a Kampa fényeit erősíti fel a folyamatosan vastagodó hóréteg fehérje. Igazi színpad ez, ilyenkor, télen is a legszebb díszletekkel Vivaldi aktuális évszakához, vagy Mozart Kis éji zenéjéhez. De mit kellene itt Händeltől játszani: a Tűzijátékot vagy éppen a Vízizenét? Vagy éppen maradjunk hazai földön, a Moldvánál, Szmetanától?
Még egy pillantás Nepomuki Szent János, a hidak védőszentje szobrára: legutóbbi utunk óta is tovább fényesedett rajta a folt, amelyet a szenthez fohászkodók dörzsöltek, hogy a kívánságok teljesüljenek. Azután valóban, irány Szmetana, az óvárosi főtér, ahol a Ma Vlast szerzője egy középkori házban 1848-ban megnyitotta a zeneiskoláját. A folyóparton kerülünk egyet a Rudolfinum, Prága neoreneszánsz ékessége felé. Ha az 1918–38 és 1945–46 közötti időszakra gondolok, valószínűleg leromboltatnám, hiszen akkoriban itt ülésezett a cseh parlament, amelyben Benes és társai nem egy, a magyarok számára gyászos törvényt szavaztattak meg, holott Josef Zitek és Josef Schultz eredetileg képgalériának, antik tárgyak gyűjtőhelyének és koncertteremnek álmodta meg az épületet. Jelenleg is koncerteknek és ideiglenes kiállításoknak ad helyet: most éppen a Dekadencia ma című nagyszabású tárlatnak, amelyen kortárs világnagyságok művei sorakoznak. Hogy volt-e már botrány, ki tudja. Akár lehetne is, mert polgárpukkasztásban, sőt blaszfémiában nincs hiány. Mindenesetre aki igazi cseh humorban és finom erotikában gazdag műveket akar látni, nem ezt a kiállítást ajánlanám, hanem az óvárosi városháza galériájában látható tárlatot Miroslav Tichy felvételeiből. Igazi kisvárosi remeteként élt évtizedeken át a fotós valahol a világ végén, megleste a női napozót és az üzemi konyhában hajladozó lányokat, minden női láb és hajfonat megihlette, sokszor letartóztatták, mire rájöttek, nem más ez: művészet. Időskorára híressé vált, de erről sajnos már nem nagyon tud: az idős Tichy demenciában szenved, rokonok ápolják, bújtatva a világ elől.
Sokáig állunk a képek előtt, mielőtt újra kilépnénk az óvárosi főtérre. Épp jókor. Harangütésre kinyílik a két kis ablak a torony falán lévő híres Orjolon, s kezében homokórával, az élet mulandóságának a jelképével megjelenik a csontváz. Csengetésével elindítja az apostolok menetét, akik illedelmesen a nézők felé fordulnak, mielőtt eltűnnének. Végül pedig kukorékol a kakas, az óra ütni kezd, mint ötszáz éve minden kerek órában. A taps pedig nemcsak a szép havas Prágának szól, de a közelgő új évnek is.
origo.hu
Társadalomkutató: A magyarok többsége szerint Magyar Péter öntelt és agresszív
