Ikonná lett képek emlékezete

K É P E R N Y Ő

Két kép fogta keretbe Korniss Péter Kossuth-díjas fotóművész kolozsvári kiállításán a több mint négy évtized munkásságát átfogó összeállítást. Az egyiken egy moldvai csángó fiatalasszony látható, aki szorosan magához öleli bubáját, azaz a háziszőttes textíliákba szorosan bebugyolált kisbabát, a másikon pedig ugyancsak ő látható, egy jól megtermett férfiember – az egykori buba – társaságában. A két fotográfia elkészülte között majdnem negyven év telt el, s a kolozsvári Bánffy-palotában, a Muzeul de Arta, azaz a kincses város szépművészeti múzeumának termeiben rendezett kiállítás éppen azt mesélte el, milyen életművet hozott létre ezekben a furcsa kelet-közép-európai évtizedekben Korniss Péter.
Akkor ez most tárlatvezetés? – kérdezi a fotográfus a képek között állva a palota egyik tágas termében, s a tévések igenlő válaszára képről képre haladva sorra veszi, mit, mikor, miért is fotózott le 1967 egyik talán nem szép, a neki – és vele együtt a magyar kultúrának – azonban mindenképpen igen fontos estéje óta, amikor is Novák Ferenc koreográfus és a Budapestről érkezett táncosok társaságában belépett abba a széki házba, ahol a táncházat rendezték.
Olyan értékeket fedezett föl, mondja – vagy éppen mondják a táncosokat, a ma már nagyapává, nagyanyává vált széki fiatalokat ábrázoló képek –, amelyek létezéséről addig fogalma sem volt, noha a nevezetes széki háztól alig hatvan kilométerre született, s élte le élete első tizenkét évét – egyébként alig száz méterre a Bánffy-palotától, amelyben 2010 márciusában életművét bemutatták.
Sokáig kellet várni erre a kiállításra, derül ki a filmből. Kínálkozott volna alkalom bőven azóta, hogy a határon túl sem tilos beszélni az erdélyi magyar kultúra, néprajz, népművészet értékeiről, vagy éppen azokról a változásokról, amelyek miatt ezek az értékek egyre inkább veszélybe kerülnek. Megrendezhették volna a tárlatot már tizenkét évvel ezelőtt is, amikor a Műcsarnokban rendezett nagy kiállítással és a Leltár című kötettel Korniss összefoglalta addigi életművét – akkor azonban ezt lehetetlenné tette a város fura ura, George Funar.
De talán jobb is így. Így talán még revelatívabb élményt adott a tárlat a képek nézőinek, a megnyitóról készült felvételek legalábbis ezt mutatják. És talán így még meggyőzőbb mindaz, amit a kiállítás kapcsán a művész elmond fotóról, fotózásról, könyveiről, kiállításairól, de főként az emberekről, akikkel valaha együtt is dolgozott.
Amikor Sívó Máriáról, legtöbb könyve szerkesztőjéről vagy a Vendégmunkás főszereplőjéről, Skarbit Andrásról beszél, szavakkal is igazolja azt a tételét, amellyel Robert Capa szállóigévé vált mondását alakította át: Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez. Nos, a portréfilm egyik legfontosabb, fotókban, fotósorozatokban megfogalmazott üzenete éppen az, hogy Korniss Péter mindig megtalálta azt a pontot, a modellhez kellő közelségű pozíciót, ahonnan „jó”, azaz hiteles, igaz képeket készíthetett.
Nem csak erről tanúskodik azonban a több mint négy évtized anyagát átfogó kolozsvári tárlat, illetve az a könyv, amely két évvel ezelőtt magyarul Kötődés címmel foglalta össze az életművet, az idén pedig az Egyesült Államokban is megjelent. Az Attachment nagy siker lett a tengerentúl is (ahogyan a New Yorkban és Santa Fében rendezett Korniss-tárlat is), talán éppen azért, mert az örökség szépségével, gazdagságával együtt hitelesen mutatja be azokat a folyamatokat is, amelyek az utóbbi évtizedekben végbemennek, átalakítva, talán végleg megszüntetve azt az archaikus világot, amelyről az első táncházi képek vagy az 1979-es Múló idő felvételei beszéltek. Korniss makacs következetességét dicsérik a képek. Vagy inkább a hűségét azokhoz, akikhez tartozik.
(Kézjegy, Duna TV, december 25., 15.40, rendező Böjte József.)