K., az ifjú hírlapíró

Minden idők legfiatalabb Rózsa Ferenc-díjas újságírója. Előbb a Magyar Nemzet nagy nemzedékének patronáltja, később a fiatalok mestere, főszerkesztő-helyettes, nehéz időkben szerkesztőbizottsági elnök. A rendszerváltozásig az újságírástól távolodva azt hitte, nem lesz már dolga a lapnál, végül egyike lett azoknak, akik kikötőbe kormányozták az újság hajóját sok politikai vihar után. Kristóf Attila ötven éve lépett be a szerkesztőség ajtaján.

Kristóf Attila (1938) író, újságíró. 1960-tól a Magyar Nemzet munkatársa, 1983-tól főmunkatársa, 1991. januártól 1992. februárig főszerkesztő-helyettes, 1996-tól 2000-ig a szerkesztőbizottság tagja, 1997 és 2000 között elnöke. Kitüntetései: Rózsa Ferenc-díj (1967), Petőfi Sándor sajtószabadság díj (1993).

Jó iskola volt az ötvenes évek végén az ELTE újságíró szakja?
– Újságíróképzésnek nem volt jó, bölcsészképzésnek igen. Három évfolyamot élt meg. Az első végzősök 1956-ban nyugatra távoztak. A legtehetségesebb diák mindünk közül Lázár Ervin. Engem 660 jelentkezőből válogattak a 26 közé. Elhelyezkedésünkről a Tájékoztatási Hivatal gondoskodott. Ennek személyzeti főnöke Komlós Jánosné volt, férje pedig akkor a Magyar Nemzet kulturális rovatának vezetője. Az ötvenhatos Irodalmi Újságról írt szakdolgozatommal felkeltettem Komlósné érdeklődését, ajánlott a férjének, ő pedig a Magyar Nemzet vezetésének.
– Nagy dolog volt a Magyar Nemzethez kerülni?
– Engem leszámítva mindenki oda vágyott. Az volt az etalon. Én azonban inkább a Képes Sporthoz vagy a Magyar Ifjúsághoz ambicionáltam magam. Behívtak meghallgatásra a Magyar Televízióba is, azt kérdezték, melyik három könyvet vinném el egy lakatlan szigetre. A Winnetou-t, A dzsungel könyvét és a Bibliát, feleltem. Többet nem hívtak. Úgy éreztem, ha sportújságíró lennék, több kapacitásom maradna az igazi munkára, az írásra. Író akartam lenni, nem újságíró, mindig is írtam, főleg humoros dolgokat. Azt hittem, hogy az újságírás és az irodalom közel áll egymáshoz, nem akadályozza egyik a másikat. Tévedtem. A kényszerű, kötelességszerű írás mellett nem lehet elmélyülten dolgozni. Első regényemet még időt lopva írtam, és csak a nyolcvanas évektől váltam anyagilag annyira függetlenné, hogy hosszabb időre is el tudtam menni Csopakra dolgozni. Sportújságírói pályafutásom amúgy gyors véget ért. A Magyar Nemzet szerkesztőségében már gyakornokként kopogtattam írásommal a sportrovat vezetőjének ajtaján, és benyitva megpillantottam, amint a kanapén két oldalról két csinos művészi tornász lány öleli. A kéziratom hidegen hagyta. Később megtudtam, hogy Berczik Sára edző előszeretettel lobbiztatott csinos lányaival a sajtóban a sportág érdekében.
– Megmaradt az első szerkesztőségi látogatás emléke?
– Emlékszem a New York-palota lépcsőházának a hűvösére. Hárman vártak: Mihályfi Ernő főszerkesztő, az Elnöki Tanács tagja, Komlós János és Pataki Károly. 1960 augusztusában ideiglenes gyakornok lettem. A kulturális rovathoz kerülve találkoztam Ruffy Péterrel, Mátrai Betegh Bélával. Októberben Mihályfi elküldött, hogy az augusztusban meghalt Szőnyi István festő halála után szedjem össze a róla megmaradt emlékeket. Mihályfi nagyon szerette és értette a képzőművészetet. Megkerestem Szőnyi-tanítványokat, műteremszolgákat, kollégákat. Pátzay Pál azt mondta: ne írjon róla, nem tud róla írni senki. A riport mégis elkészült, és ez volt a belépőm Mihályfi Ernő szívébe. Kivételezett kedvenc lettem, a szerkesztőség Benjáminja, aki gyakorlatilag azt csinált, amit akart. Ott éltem, dolgoztam húsz-negyven évvel idősebb, kiváló tehetségű emberek között, akik szerettek, nem voltak irigyek, segítettek, magukkal egyenlőnek tekintettek. Utóbb megszereztem a szigorúan bizalmas káderdossziémat. Csupa jót olvasok benne magamról, a megbízhatóságomról, „istenáldotta tehetségemről”, egyenes jellememről… Arcpirító. Szégyenlem magam a jóságukért, kedvességükért. De mégis megható olvasni, milyen szeretettel írnak rólam. Ez a szeretet már hiányzik a szerkesztőségekben. Mivel Mátrai Betegh Béla nem akarta elfogadni 1967-ben a Rózsa Ferenc-díj harmadik fokozatát, Mihályfi engem ajánlott helyette. Így lettem minden idők legfiatalabb Rózsa Ferenc-díjasa. A hetvenes évektől már nem kaptam volna meg.
– Szerette az újságírást?
– Bizonyos időszakokban igen. Amikor 1963-ban az akkor partvonalra tett Kondor Béláról írtam, Aczél György tiltakozott Mihályfinál, aki így utasította el: „Engedelmeddel ezt az újságot én szerkesztem.” Mihályfi megkérdőjelezhetetlen tekintély volt, védernyőt képezett a lap fölött. A riportírást akkoriban igen magas színvonalon űzte Ruffy, Baróti Géza, Illés Sándor, a kulturális rovat volt a lap legfajsúlyosabb része. Szintén 1963-ban költöztem egy időre a kiskundorozsmai cigány telepre, tízrészes riportsorozatot írtam. Mikor ott-tartózkodásom idején fejre estem egy balesetben, száz cigány siratott a szegedi kórház előtt. Sokat beszélgettem a vajda szép fiatal lányával. Később legendaként hallottam vissza a roma lány és a gádzsó fiú „románcát”. Addig nem volt szokás beszélni a magyar sajtóban azokról a szociális és emberi problémákról, amelyekről ez a riport szólt. Rengeteg adomány érkezett ezután a cigány telepre. Következményei lettek annak a sorozatomnak is, amelyet 1971-ben készítettem sokgyermekes családokról. Többüknek lakást utaltak ki a riport nyomán, egy tizenegy gyermekes családnak például a Farkas Vladimír által lakott rózsadombi villában. Egy másik család lakását berendezték az Astoria Szállóban leselejtezett bútorokkal.
– A legemlékezetesebb mégis az 1969 és 1972 között megjelenő Malibu-sorozat volt, amelyben a Baróti–Ruffy–Kristóf-trió tehetségének a legjobb, az országnak azonban nem a legelőnyösebb oldalát mutatta.
– A Magyar Hírek című lapnak készítettünk szép lakkozott riportokat az országról, közben merült fel, hogy rögzíteni kellene a sok hülyeséget is, amellyel találkozunk. Így született meg az Utazások a fekete Malibun sorozat (egy Chevrolet Malibu típusú autóval jártunk), amelynek minden írását hármunk neve alatt publikáltuk, bár felváltva írtuk. Az „öregek” megbíztak bennem, vállaltuk egymás írásait. Minden fiatal újságírónak kívánom, hogy olyan környezetben nőjön fel, mint én. Baróti volt Apó, Ruffy a Galamb, én K., az ifjú hírlapíró, Csupaszőr a fotós és Macskabajusz a sofőr. Mihályfi haláláig pártolta, védte ezt a szatirikus sorozatot. Amikor 1991-ben Antall József kíséretében Izraelben jártam, egy jeruzsálemi fogadáson megszólított az ortodox kinézetű író, Naftali Kraus, aki 1948-ban vándorolt ki. Utazik-e még a Malibu? – kérdezte. Barátságát a Malibunak köszönhetem. Amikor szívműtét előtt álltam, azt írta: kőszív helyett hússzívet kíván. Legközelebb budapesti könyvbemutatóján találkoztunk, ahol liberális barátai és közönsége nagy megrökönyödésére szeretettel átölelt.
– A szerkesztőség ma már munkahely, nem baráti társaság. Hiányzik a régi Magyar Nemzet-es légkör?
– A hatvanas-hetvenes években rendszeres volt a gomb-, majd a pöcifocizás (csocsózás), a sakkozás szerkesztőségen belüli űzése abban a szerkesztőségi baráti társaságban, amely szeretetteljes pártfogással járt. Ha velük érte volna meg a Magyar Nemzet a rendszerváltozást, szilárd, nagy tekintélyű konzervatív lappá vált volna. A Mihályfi által épített imázs adta a hitelességet ahhoz, hogy a nyolcvanas évek végén a rendszer ellenzékének fóruma lett Csurka Istvántól Tamás Gáspár Miklósig. De sajnos túl sok év telt el addig, én pedig, aki akkoriban már távolodtam az újságírástól és a laptól is, mintha megéreztem volna, hogy maradnom kell, mert rám még szükség lesz. 1989-ben csupán négy-öt cikkem jelent meg, azután elkezdtem valami olyat képviselni, amiről magam sem tudtam pontosan, hogy mi. Csak a kilencvenes választás után tudatosult bennem. Akkoriban kezdtem politikával foglalkozni. Amikor először írtam „antibolsi” cikkeket, kifüggesztették az SZDSZ székházában is. Azután kiderült, hogy azok a fiatal és már nem is olyan fiatal újságíró kollégáim, akik addig mesterüknek tekintettek, akik még lelkesen segítettek a csopaki házam építésében is, másként gondolkodnak a világról és a lap jövőjéről, mint én. Ők az SZDSZ politikai stratégiáját képviselték, rám pedig Antall József humora, intelligenciája hatott, aki egy 1990-es interjúban azt mondta: számára is a régi Magyar Nemzet szellemisége a vonzó. És ha Pethő Tibor, Lőcsei Gabriella és többek között én nem avatkozunk bele a dolgok menetébe, a Magyar Nemzet nem a múltjának megfelelő útra lép.
– A kilencvenes évektől megkezdődött a lap politikai és fizikai hányattatása.
– Regényes fordulatok következtek. A liberális jelentkezők elől Giscard d’Estaing közbenjárására megvette a lapot a francia Hersant csoport, amelynek második embere azt ígérte Antallnak, hogy Kelet-Közép-Európa vezető konzervatív napilapjává fejlesztik. Ez az ember azonban autóbalesetben meghalt, attól kezdve a kormánynak nem volt befolyása rá, mi történik az újsággal. A franciák megbízottai jó szándékkal ugyan, de tudatlanul érkeztek Budapestre, nem tudták, nem is mondták, hogy milyen szellemiségű lapot szeretnének. Ettől azután az újságírók egyik fele jobbra beszélt, a másik balra, a lap példányszáma pedig vészesen esni kezdett. A taxisblokád alatt az én írásom volt az egyetlen, amelyik nem szabadságharcként tálalta a történetet. Antall József a kórházból személyi titkára, Rózsa Mariann útján üzente: nagyon jólestek neki a soraim, de soha senkinek nem fog dicsérni, mert akit Piszkos Fred dicsér, annak befellegzett. Következett a Magyar Nemzet-sztrájk, az olvasók egy része pedig folyamatosan tiltakozott a túlzott liberális hangvételű írások ellen. 1993-ban, mikor már látszott, hogy a francia uralom összeomlik, arról beszéltem Antall Józseffel, hogy ha az állam nem veszi vissza a lapot, akkor a Nemzetnek vége. Végül az utolsó pillanatban a Liszkay Gábor vezette Hírlapkiadó vissza tudta vásárolni a lap tulajdonjogát, és a Horn-kormány színre lépése előtt öt évre bérbe adta a Mahirnak az Expressz újsággal együtt. Ezzel időt nyertünk. A bérbeadás hírét Debreczeni József telefonjából tudtam meg, aki akkoriban még a lap remek tollú, elkötelezetten antibalos publicistája volt. 1994 karácsonyán, amikorra a kormány visszaszerezte a kiadói jogot a Mahirtól – az Expresszt azonnal eladta kétmilliárd forintért –, az egyik Én nem tudomban felhívást intéztem az olvasókhoz: írjon, aki azt szeretné, hogy ne változzon a Magyar Nemzet irányvonala. 2600 levelet, üzenetet kaptam. Azután következett a Postabank-időszak, amikor a lap hangneme kiegyensúlyozottabb lett, de nem a jobbközép polgári oldalt képviselte. Princz politikai biztonságkeresése révén nem ment rossz irányba, de jóba sem, viszont megszűntek ellene a támadások. Pethő Tibor 1997-ben meghalt, és Mádl Ferenc javaslatára én lettem az utódja az erős jogosítványokkal felruházott szerkesztőbizottság élén. 1998-ban győzött a Fidesz, Liszkay Gábor akkor mint jogi tanácsadó vett részt a Postabank sajtóportfóliójának ügyeiben. Majd 2000-ben az ő vezetése alatt egyesült a két hasonló profilú lap, a Napi Magyarország és a Magyar Nemzet.
– Sajtótörténeti művek születtek erről a korszakról, aki kíváncsi a kamarillahírekre, elolvashatja őket. Végül is az elmúlt húsz év történetében mi a nagyobb: a nyereség vagy a veszteség?
– A lapegyesítést 2000-ben nem tartottam szerencsés megoldásnak, de a dolgot végiggondolva azt mondhatom, hogy enélkül a Magyar Nemzet nem bírt volna ki nyolc év Gyurcsány-féle kormányzást. Erre elég hamar rájöttem az egyesülés után. Azt hiszem, hogy a lap nyolcévi ellenzéki teljesítménye egy azóta jelentős szakmai előrehaladásra szert tett fiatal újságíró-nemzedéknek köszönhető. A „harci korszak” lezárult a Fidesz tavaszi győzelmével, és az a remény, amely bennem mindig is megvolt, hogy a Magyar Nemzet mérsékelt, mértékadó, a Neue Zürcher Zeitunghoz hasonló szellemiségű és tekintélyű lap legyen – legalábbis Magyarországon –, megint reálisnak tekinthető.