Misszió

Izgalmas, de cseppet sem veszélytelen kísérletbe kezdett egy hatfős nemzetközi újságírócsoport. A két magyar fotóst is soraiban tudó gárda hét hónapig együtt él és mozog egy amerikai tengerészgyalogos-ezreddel Afganisztánban, így eddig nem tapasztalt részletességgel tudósíthat a háború hétköznapjairól. Ráadásul a hagyományos csatornák helyett az internetes közösségi média lehetőségeit használják ki.

Majdnem három éve, 2008 februárjában megnyerte a World Press Photo hír kategóriájának első díját a Járulékos veszteség (Collateral Damage) című képével. Gárdi Balázs fotós és szabadúszó riporter ugyanabban az évben általános hírek kategóriában is első lett afganisztáni képeivel.
Azóta is érdekli a téma, amely – sajnos – azóta sem vesztett semmit aktualitásából. A háború végét ma éppúgy nem látni, mint akkor. Így nem véletlen, hogy Gárdi újra visszatért a háborús térségbe. Igaz, nem egészen úgy, mint ahogy pár évvel ezelőtt ment.
A mostani terv értelmi szerzője egyik barátja, Teru Kuwayama; a New York-i fotós kétszázezer dollárt pályázott meg sikerrel arra, hogy egy szűk újságírócsoport végigkísérhesse egy amerikai tengerészgyalogos-ezred teljes afganisztáni misszióját. A hét hónapos küldetés során nemcsak fotóriporterek (a csapatban van még egy magyar fotós Domaniczky Tivadar személyében), hanem újságírók, programozásban jártas szakemberek és egykori katonák is dolgoznak azért, hogy újfajta kommunikációs csatornát nyissanak a háborúról.
A Basetrack.org címen futó projekt sokkal több annál, mint amit 2003-ban elkezdett az amerikai hadsereg a beágyazott tudósítókkal, hiszen itt a médiamunkások nemcsak pár hétre utaznak be a háborús területre, hanem a misszió teljes ideje alatt együtt lesznek a katonákkal. Így mélyebben átélhetik az ottani valóságot, megérezhetik és megtapasztalhatják a háború igazi arcát. A vállalkozás a hírfogyasztók szempontjából is más, hiszen a szerzők kikerülik a meglévő médiarendszereket: a speciális igényekre kialakított weboldalt nem kötik terjedelmi korlátok, a kiadóvállalatok szerkesztőinek szűrőjén sem kell átmennie a tudósításnak vagy a képanyagnak, így sokkal őszintébb, közvetlenebb lehet a tudósítás.
Katonai cenzúra persze ezúttal is van, de ez kizárólag biztonsági célokat szolgál. Ha kitakarnak valamit a képen vagy a szövegben, akkor kötelező módon ott lesz mellette az indoklás is, hogy miért. Gárdi példát is mond erre: ha egy katonai terepjáró nyitott ajtaját oldalról lefényképezik, az ellenség információkat szerezhet a jármű páncélozásának vastagságáról, így később katonák halhatnak meg miatta.
Nem általános az sem, hogy az összes szerző jelen van a publikációs felületen, élő kapcsolatban az olvasóval: ha az olvasó kérdez valamit a cikk alatti fórumban, akkor hamarosan jön rá a válasz a szerzőtől.
A rendszeres olvasók zöme egyelőre a tengerészgyalogság első zászlóaljának nyolcadik ezredében szolgáló katonák rokonaiból és barátaiból kerül ki, mert a tengerentúli közvéleményt amúgy nem nagyon érdeklik az amerikai történelem eddigi leghosszabb háborújának hétköznapjai. Kétségtelen, hogy ezek a hétköznapok nem vetekszenek egy akciófilm izgalmaival: az újságírók szerint a katonák tevékenységének kilencvenkilenc százalékát a holtidő teszi ki. Ráadásul cudar körülmények között kell megküzdeniük az unalommal, miközben nem lankadhat a figyelmük, mert bármikor történhet valami. Az elnyújtott stresszhelyzet és a mostoha viszonyok megviselik az embereket – az újságírók ezt a bonyolult helyzetet próbálják meg dokumentálni.
Az alkotók által kitalált forma tökéletesen megfelel a web 2.0-s forradalom által teremtett internetes közösségi oldalak kívánalmainak: minden felkerülő szövegrész vagy fotó megosztható a Facebookon és Twitteren is, amivel sokezres aktív rajongói csoportot lehet bevonni.
Olvasóik nemcsak az amerikai katonai jelenlét fontosságáról cseveghetnek, hanem világpolitikai kérdésekben is megoszthatják egymással a gondolataikat. A főszereplők, vagyis a tengerészgyalogosok viszont nem aktív felhasználók. Ez érthető: nekik nincs idejük és módjuk internetezni, hiszen sokszor még sátruk sincs, ahol aludjanak, nemhogy netkapcsolatuk.
A szerzők nem katonák, így nem hordanak egyenruhát sem, felszerelésüket viszont gyakorlatias szempontok szerint alakították. Egyszerű gépekkel dolgoznak (Gárdi Balázs például milliókba kerülő bonyolult profi masina helyett okostelefonnal fényképez), sisakkamerát használnak a mozgóképekhez, és drága kütyük helyett hagyományos kockás füzetbe jegyzetelnek. Nem hírügynökségként dolgoznak, nem vesznek részt a hírversenyben, így nem fontos az azonnali tudósítás sem; a hangsúly az átélésen, az újságíró és egy fegyveres testület szoros kapcsolatán van. A végterméket ingyen odaadják közösségi célokra – például iskolai oktatásra –, de pénzért magazinok, hagyományos sajtóorgánumok is vásárolhatnak képeikből és riportjaikból. Százszázalékos a részvételük, tehát bárhova elmehetnek a katonákkal, kivéve azokat a bevetéseket, ahol a kiképzés hiánya miatt veszélyeztetnék a misszió sikerét. (Ilyen lenne például egy mesterlövész elkísérése.)
A tengerészgyalogos-ezred missziója márciusban ér véget, a Basetrack projekt pár hónappal később zárul. A sok hónapos munkával kialakított informatikai platformot a program befejeztével az alkotók ingyenesen elérhetővé teszik, hogy más szabadúszó újságírók is használhassák majd későbbi munkájukhoz.