Nőies hölgy

A N Y A N Y E L V Ü N K<br />

Egyik jeles nyelvész állítólag megjegyezte a múlt század első felében, ha nagyon csinos nőt látott: „Ez aztán női hölgy!” Minthogy a magyarul beszélők tudják, hogy a „hölgy” szó mit jelent, finom humornak értékelhető a szebbik nem ilyetén értékelése. A magyar nyelvészek számára még szakmai jellege is van a mondásnak. Nem gondoltam, hogy valaha is találkozom „női hölggyel” vagy rá hasonlító vászoncseléddel. Ám nem így lett!
Olvasom ugyanis egy autósoknak szánt folyóiratban, hogy „még a Trabantból is lehet dögösen előkerülnie egy nőies hölgynek a bőrkormány mellől”. Talán nem érdektelen, hogy a cikk alatt női név áll, hiszen így hiteles a tájékoztatás arról, miként kell kiszállnia egy nőnek a kocsiból. A hajdani nyelvészt bizonyára föl kellene világosítanunk, milyen a dögösen kiöltözött és kikészített küllemű hölgy, minthogy akkoriban nem ismert ilyet a városi jassznyelv. Legföljebb azt csodálná, hogy kifejezésének nyelvi humora ennyire ismeretes. Persze nem erről van szó.
A „hölgy” szavunk ősi örökség a finnugor korból, a rokon nyelvekben sorra megtalálható, és rendszerint ’nőstény’ jelentésben. Némelyik nyelvben a kisebb prémes állatok (róka, coboly, menyét) nőstényét hívják így. A régiségből, a XIV. századból ránk maradt a „hermelinhölgy”, a nyelvjárásokban manapság is megvan a „menyétasszony” kifejezés, amelyik hasonló névadási szemléletű. Maga a „hölgy” szó az idők folyamán elavult, olyannyira, hogy csak a nyelvújítás kora hozta újra használatba, Petőfi Sándor már negyedfél száz esetben írja le műveiben. Egészen a XX. század utolsó harmadáig a választékos, sőt a finomkodó beszédben fordult elő, közvetve ezt mutatja, hogy az Új magyar tájszótárban nincs rá közvetlen adat.
„Nő” szavunk még régebbi, az uráli alapnyelvhez köthető, jelentései a magyarral rokon nyelvekben: nő, feleség, asszony, fiatalasszony. Ami pedig – megint egy régebben használt szóval mondva – a fehérnépre jellemző, az nőies. Ilyenképpen nőies hölgyről beszélni legalábbis furcsa. Férfiakra bizonyos vonatkozásban lehet mondani: „Gyönyörű, magas, karcsú ifjú, arca nőiesen finom” – írta Jókai Mór egyik hőséről, sőt a férfiember esetenként külsejében és magatartásában is lehet nőies. Aminthogy fordítva is: Vörösmarty Mihály írta Laborfalvi Rózáról, hogy „mélyebb hangjaiban valami férfias volt, mi asszonyi szerepnek rosszul áll”. És férfias nő, asszony is van. Nem tudhatni, hogy éppenséggel nem ezek a kifejezések szolgálhattak-e szerkezeti mintaként a nőies hölgy kitételnek.
A „hölgy” szóhoz hasonlóan sokan választékosnak, udvariasnak tartják az „úriembert” is. Olvasom: „Ez az úriember nagyot kaszált a privatizációval.” Az utóbbi években már jobbára csak fűnyírók zümmögnek mindenfelé, kaszapengést, mert időnként meg kellett fenni munka közben, alig hallani. Az pedig régen sem volt divatban, amint most sem, hogy úriemberek búzát, bükkönyt, füvet, zabot vagy mást tövénél vágnának, ráadásul a privatizációval nem is lehetne ekként kaszálni. „Kaszál” szavunk eredeti jelentése itt átvitt értelmű: azt jelenti, hogy a nem éppen tisztességes magánosítási ügylet révén valaki nagy vagyonhoz, pénzhez jut. Csakhogy az efféle férfiú aligha úriember. Itt a „nagyot kaszál” szlenges kifejezés, az „úriember” viszont köznyelvi, a szocializmus előtt az urak közé tartozó és az úri társaság szokásainak, illemszabályainak megfelelően viselkedő embert jelentette. „Nem a tudomány teszi az úriembert, hanem a modor” – írta Móra Ferenc. Természetesen voltak sima modorú svihák úriemberek is.
A nyelvi stílus abban nyilvánul meg, mely elemeket választja ki az ember a nyelvi anyagból, és miként kapcsolja össze őket. Számos új kapcsolat, nyelvi forma jöhet létre. Egyik-másik, amint látható, nem éppen szerencsés a társadalmi és a nyelvi hagyomány szempontjából. A tréfának szánt „női hölgy” mosolyt fakaszt, a nőies hölgy némi megrökönyödést kelt, a nagyot kaszáló úriemberek tevékenységéről pedig elmélkedjék a kedves olvasó.