Újra zöld-fehér varázsszőnyegen

Mindig a sportág élvonalába tartozott a Ferencváros birkózószakosztálya, annak ellenére, hogy az 1912-es megalakuláskor még nem rendelkezett a gyürkőzéshez dukáló szőnyeggel sem… A kezdeti nehézségek után sorra nevelte ki a klasszisokat, a húszas-harmincas években az Eb-győztes, olimpiai érmes Badó Rajmundot és Tunyogi Józsefet, majd Helsinki 1952-es ötkarikás bajnokát, Szilvási Miklóst. 1973-ban adták át az Üllői úti birkózócsarnokot, ahonnan többek között a későbbi szakosztályvezető Kruj Iván keze alól olyan klasszisok kerültek ki, mint Klinga László, vagy az egyaránt Eb-t nyert „kicsi” Gál Henrik és a „nagy” Balla József. 1976-ban szerezte meg első csapatbajnoki címét a klub, hogy aztán 1991-ig szakmányban gyártsa azokat az igazi fénykorban, amikor a már felsoroltak mellett-után az olimpiai aranyérmes Sike András, a háromszoros világbajnok Komáromi Tibor, a vb-első Gáspár Tamás, vagy az Eb-győztes Bíró László erősítette a zöld-fehéreket.
Ennek az időszaknak egy, a sporttörténet számára már elfeledett, számomra viszont örök mozzanataként éveket tölthettem ebben a közösségben. Korosztályos ob-érmekkel, ifjúsági válogatott kerettagsággal nem igazán lehetett kitűnni, és nekem fő emlékként inkább olyanok ragadtak meg, mint egy edzőküzdelemben az éppen a csarnokba látogató klubvezetőség szeme láttára gáncsos szaltóval eldobni Bíró Lacit (cserébe utána többet voltam a levegőben, mint a földön, de megérte), vagy megpörgetni Sike Bandit (a folytatásról lásd mint előbb…). Ifiként lehettem felnőtt-csb-győztes gárda tagja, amikor Bíró mögött második számú 52 kilósként akkor ugrottam be, ha nem volt tétje a meccsnek. Ettől még részesülhettem a fejedelmi prémiumból, az 1200 forintos vásárlási utalványt a Haller (akkor Hámán Kató) úti nagy ABC-ben lehetett beváltani, édesanyám évekig sütött azokban a teflontepsikben, amiket onnan hoztam. A fő ellenfélnek a Csepel számított, egyszer egy vitatott meccset – amikor Komáromi reklamálás gyanánt egy vödröt hajított be a szőnyegre – meg akartunk óvni, a „szigetországiak” pár nap múlva készséggel hozták a videót a tárgyalásra, a szalagról éppen az a szakasz hiányzott, amely az óvás tárgyát tartalmazta…
Utóbbi történetet megerősítette Sike András is, aki az 1991-es csapatbajnoki diadalnak oszlopos tagként, a tizenkilenc év szünet után jött ideinek pedig vezetőedzőként lehetett részese: „Óvott a Csepel, mi visszaóvtunk, a szövetség nem tudott dönteni, így végül megosztva nyertünk. A vödrös balhé miatt Komárominak és nekem büntetésül megvonták a kalóriapénzünk egy részét, ám a klub akkori szponzora jóvoltából egymillió forintot kaptunk, ami hatalmas pénznek számított.” Sike ifjú titánként már egy 1982-es szabadfogású csb-sikernek is részese lehetett, aztán kötöttben csodás sorozatot produkált a fradista aranycsapattal, amely akkor is aratott, amikor a csb-szinten összevonták a fogásnemeket, súlycsoportonként felváltva. „Ez egyéni sportág, de ilyenkor megteremtődött az igazi csapatszellem, olyanok is arattak bravúrokat, akiktől senki sem várta.”
Sike 1995-ig birkózott a Fradiban, még két évig a Bundesligában, 1999-ben edzőként tért vissza a szakosztályhoz. „Miután a mi generációnk abbahagyta, nem volt itt egy felnőtt sem, a mai menők, az azóta Eb-t nyert Bácsi Peti, az olimpiai ezüstérmes Fodor Zoli és a többiek akkor indultak felfelé serdülőből. Öt éve már felnőtt szinten is számítottak, ám akkor kitalálták a szövetségben, hogy a Bundesligában szereplő birkózók nem indulhatnak el itthon. Erre ellaposodott, kis híján megszűnt a sorozat. Szerencsére idén a bundesligásokat is be lehetett vetni, két orosszal erősítettünk, s újra nyertünk. A következő győzelemre nem szívesen várnék tizenkilenc évet.” Sike a Vasas elleni döntő előtt volt fradista birkózókat keresett meg, hogy csináljanak hangulatot, s legyenek újra együtt: „Jönnének sokan, de a lapokból ma könnyebben kiderül egy Chicago Bulls–Los Angeles Lakers kosármeccs pontos ideje és helyszíne, mint egy birkózó-csapatbajnoki meccsé.”
A Fradi első, 1976-os csb-diadalából a bő harminc éve a gárdánál edzősködő Széles József a szőnyegen vette ki a részét, az ideiből pedig mellette, tanácsokat osztva. Az utánpótlás-nevelés hatvanon túljutott apostolát birkózócsarnokbeli kis szobácskájában kerestük fel, kupák, relikviák, fotók között, mintha a sportmúzeumban lennénk. „Amikor a nagy Ferencváros megszűnt, kényszerhelyzetbe kerültünk, szinte vegetáltunk, de mondtam a többieknek, vagy összefogunk, vagy elbukunk. Összefogtunk, s ennek is a gyümölcse a mostani csb-győzelem, amely az utóbbi idők legjobb hangulatú, legizgalmasabb küzdelme után született. Kiderült, hogy életképes egységet alkotunk.” A szakember idén megkapta a mesteredzői címet, többek között azért is, amit egyik tanítványának mondott látogatásunkkor: „Engem mindig itt találsz, na jó, pénteken ne keressél, szenteste van.” Ars poeticáját így fogalmazta meg: „A tanulás az első, de összeegyeztethető a sporttal. Aki sportol, plusztöltettel van megáldva, és boldogul az életben is, persze nem feltétlenül élversenyzőként. A nevelőedzőnek olyan patrónusnak kell lennie, mint egy szülőnek, rólad is tudom, milyen voltál, s mi történt veled azóta, pedig harminc éve találkoztunk először…”
Szerencsére nem utoljára.