Városok a folyó partján

Négy főváros – Bécs, Pozsony, Budapest, Belgrád – és számos történelmi értékekben gazdag, illetve lüktető életű település fekszik a Duna partján. A Duna-csatorna mellett áll Bécsben a Collegium Hungaricum épülete is, ahol a magyar EU-elnökség nyitó kulturális eseményeként a Cities on the River – Városok a folyó partján című kortárs képzőművészeti tárlatot megrendezték. A kérdés most különösen hangsúlyos: elválaszt vagy összeköt bennünket a folyó?

Ha Magyarország és (Cseh-) Szlovákia viszonylatában tesszük föl a kérdést, évtizedeken át inkább elválasztotta egymástól a népeket, kultúrákat. Ha viszont arra gondolunk, hogy az Európai Unió Duna-stratégiája a kulturális, nyelvi sokszínűségből formálódó egységet hangsúlyozza, már a közös értékekre helyeződik a hangsúly. Nem is olyan újak a gondolatok, amelyek ebben a stratégiában megfogalmazódnak: a folyó a római idők óta az európai értékek jelképeként is fölfogható. A Duna fontos művek létrehozására inspirálta a festőket a nemzeti identitáskeresés időszakában, de a modern metropolisok megszületésekor is.
Az 1966-os születésű bécsi Romana Hagyo például Pozsony Dunán túli részéről, Európa alighanem legiszonyatosabb lakótelepéről, a százezer lakosú Petrzalkáról, Dragan Zivancsevics a lebombázott újvidéki híd roncsain focizó fiatalokról készített fotósorozatot a romlás döbbenetes dokumentumaként. A bécsi Kramar a hiány panorámaképével idézi meg a XX. századi történelmet: a bécsi belvárosi pályaudvar helyén, ahol száz éve a Monarchia minden részéről érkező árut rakodták ki, s ahonnan hatvan-egynéhány éve zsidók tízezreit vitték a halálba, ma gazos térség terül el, s holnap talán Bécs legnagyobb új negyede, az Eurogate épül.
Nikola Djordjevic számára a magasból fényképezett épületek struktúrájukban a számítógép „anyalapjával” tartanak rokonságot, talán akár szerves kapcsolat is kialakulhat a részek között, sőt mint Anna Mayer installációja, Milena Putnik két vászna sejteti, akár lakható, emberbarát város is formálható. Leginkább kérdéseket tesznek föl, feltételes módban fogalmaznak a résztvevők. Kudász Gábor Arion városi terek és nagyobb embercsoportok vagy éppen tömegek kapcsolatát mutatja be, a nézőre bízva e kapcsolat minőségének a megítélését. Hasonlóképpen tesz Fehér László is, csak éppen az ő festményei egy-egy jellegzetes motívum megidézésével, a fények és árnyékok kontrasztjával történelmi hátteret teremtenek a „kortárs időmetszet” vizsgálatához.