A gombákrúl

Én ugyan nem volnék szenvedélyes gombász, de azért lakhelyem főbb gombáit ismerem, mert jártam én is az erdőket gomba után, és falubelijeim rendszeresen gombásznak – a 2010-es például jó évad volt: a galambgombát olykor kaszálni lehetett. De viszonylag szerény a kemenesaljai gombászat hetyei felhozatala – ellentétben a szomszédos Hegyhátéval, még inkább az Őrségével: nálunk lényegében csak a tyúkgombát, a galambica némely változatát és a vargányákat szedik, a lila és szürke pereszkét, a nyúlgombát (rókagombát) és a pöfeteggombát már szerényebben. De némi meglepetésemre az őzlábgombára a környékbeliek rá sem rántanak. (Pedig épp rántva elkészítve az őzláb „a szegény ember rántott húsa”.) Viszont jól tudom, pár éves rendszertelen gombászkodás után is, hogy könnyen járhatok úgy a gombászat szent és szigorú tudományában, mint a legelső európai gombás könyv szerzője.
Arról szól a régi história, hogy a németalföldi Clusius (Charles de L’Écluse) híres gombás könyvében a magyarországi gombák természethistóriáját írta le – a Rariorum planatarum historiához csatolva jelent meg 1601-ben Fungorum in Pannoniis observatorum brevis historia címmel, amely 117 gomba felsorolását tartalmazza, és 32 faj fametszetű ábrájával díszítve jelent meg. Érdekes történet a történetben, hogy a megfigyeléseket és azonosítást könnyítendő Clusius színes akvarelleket is készíttetett a németújvári várban, merthogy Batthyány Boldizsár segítségével készült a munkája – a Clusius-Codex néven ismert akvarellgyűjteményt 88 színes kőnyomatú műlappal 1900-ban jelent meg.
Nos, a tudós Clusius ekképp emlékezik a gombafelismerés nehéz mesterségére: „Emlékszem, hogy 1584-ben, szüret táján Batthyány Boldizsár vendége voltam (mert ő évente kétszer-háromszor szokott utánam kocsit küldeni Bécsbe), Németújvárt erős fellegvárában – mikor épp asztalnál ülénk s ebédelénk –, egy tál levében úszó úrgombát (Amanita caesarea) hoznak elibénk, s én, ki gombával nem élek, nem tudván, hogy a sáfrányszerű folyadék a gombának a leve volna, franciául kérdést intéztem hozzá (ez a hős férfi a magyaron kívül tökéletesen beszél latinul, olaszul, franciául, spanyolul, németül és horvátul), vajjon ez a lé sáfránytól olyan színes-e? Ő kedvesen nevetett, és a magyar nemes urak felé fordulva, kik nyolcan vagy tízen asztalnál szoktak ülni, magyarul mondta, hogy Clusius uram azt hiszi, hogy a lé sáfránytól ilyen sárga. Azok elkezdtek nevetni és csodálkozni, hogy én, aki évek óta szorgalmasan járok növények, gombák után, nem ismertem az úrgomba ezen tulajdonságát.”
Akik tehát nem szeretnének hasonló tudatlanságok csapdájába esni (például az úr- vagy császárgomba levét összekeverni a jóféle sáfrányéval), azoknak most már két nagyszerűen tudományos könyvet is ajánlhatok. Zsigmond Győző és Kicsi Sándor András művét – mindkettő kitűnő etnomikológiai munka. Az etnomikológia lényegében a gombavilág és az emberi összefüggések történetét takarja; „másfél évtizede foglalkozom – mondhatni – szenvedélyesen a gombavilág és az emberi öszszefüggések történetével”, írja könyvében a magyar etnomikológia első számú reprezentása, Zsigmond Győző. A tudomány fiatal: atyja az amerikai Robert Wasson (1898–1986), aki a terminust is megalkotta. Ő orosz feleségének hatására kezdte a mikológiai adatokat történelmi, nyelvészeti, összehasonlító vallástörténeti és régészeti szempontból vizsgálni. Wasson és köre megalkotta a magyar szerzők által is használt mikofób és mikofil terminusokat – a világ népeinek mikológiához való viszonyát nagy általánosságban ez a kétféle attitűd jellemzi: az angolszász kultúra mikofób (gombakerülő), a szláv-orosz mikofil (gombakedvelő) kultúrának tekinthető. Wasson és körének számos szóalkotása ismert: így az 1960-as évektől az entheogén kifejezést használják a gombák szakrális szerepével kapcsolatban. Kicsi Sándor András írt részletesebben róla: „Istenit rejtő” – hogy emelkedettebb terminust használjanak arra az anyagra, amely az illető személlyel elhiteti, hogy isteni szellemmel van megáldva. Legismertebb példa gyanánt a légyölő galóca vallási rítusokban betöltött szerepét vizsgálták.
Zsigmond Győző összefoglaló jeles könyve Gomba és hagyomány címmel jelent meg 2009-ben. A szerző néprajzkutató, nyelvész és etnomikológus, a Moeszia – Erdélyi Gombász című mikológiai kiadvány szerkesztője és a Bukaresti Tudományegyetem hungarológiai intézetének vezetője. A kötet tizenhárom lenyűgöző tanulmányt tartalmaz – megismerhetjük a magyar népi gombászat múltját és jelenét, a gombát mint ételt, a magyar népi gombaismeretet, a „gombakirályokat”, a gombák gyógyító hatását, a gomba és boszorkányság kapcsolatát; betekinthetünk a taplók, a galócák, a keserűgomba, a kucsmagombák és vargányák népi ismeretanyagába. És elemzi a gomba szavunkat és a gombanevet tartalmazó földrajzi neveket. Zsigmond Győző alapmunkája a maga természetességével törekszik a nemzetközi tudományos összefüggések tisztázására, a kitekintésekre, de anyagának zöme mégis Kárpát-medencei, elsősorban erdélyi, székelyföldi, ahonnét ő maga származik, s melyet a legjobban ismer. A szerző szerint a sokféle gombában gazdag falvak átlaga a magyarságnál huszonöt–negyven körüli gombafajta; negyedszázados kutatási és tudósi praxisa alapján Erdélynek öt legismertebb (centrális) gombáját meg is nevezi. Ezek: az ízletes vargánya, a sárga rókagomba, a keserűgomba, a mezei szegfűgomba és a réti csiperke. A régi erdélyi tudós iskola legjobb teljesítményeire emlékeztető Zsigmond-kötetről azt írta egyik méltatója, hogy a Gomba és hagyomány mérföldkő a magyar etnomikológia történetében. S magát a szerzőt a gombanevek és gombaismeret Kodály Zoltánjának nevezi.
Kicsi Sándor András Népi gombaismeret című kötete szintén sorra veszi a magyarság történetében legfontosabb gombákat, ismerteti a gombafogyasztás hazai szokásait és az erre gyakorolt szláv és román hatásokat – s bár magyarországi tudós férfiú, ám mint Zsigmond Dezső szellemi köréhez tartozó kutató Erdély legfontosabb gombáit ő is kiemelt terjedelemben és összefüggésrendszerben tárgyalja. A nyelvészet, néprajz, etnobiológia, irodalom és gasztronómia területét is művelő szerző tizennégy hosszabb-rövidebb tanulmányt vett fel gyűjteményébe – népi gombaismeret-felfogásához kitűnően illeszkedik elmélyült nyelvészeti, szellemtörténeti kultúrája. Egy helyütt Erdélynek már nem öt, hanem tizenhét gombájáról ír: ízletes rizike, kenyér tejelőgomba, ízletes kucsmagomba, sárga korallgomba, késői laskagomba, óriás pöfeteg, nagy őzlábgomba, erdei szömörcsög, kékhátú galambgomba, gyűrűs tuskógomba, májgomba, pisztricgomba szerepel a másik öt mellett, éspedig etimológia, morfológia, elterjedtség, hiedelemvilág és gasztronómia szerint elemezve.
Zsigmond Győző és nyomában Kicsi Sándor András olyan kultúráról beszélnek, amelyet e század embere már elfelejteni látszik – mindkét könyv csábító, rávezető kalauz, elmélyült tudomány és élvezetes, szórakoztató olvasmány.