Van nekem egy gyermekkori cimborám. Azaz lehet, hogy most már csak volt, ha az alábbiakat elolvassa. Bár talán mégsem. Hisz amit leírok, azt neki százszor, kétszázszor a fejéhez vágtam, emellett nem is nevesítem; úgyse ismerik, de nem is kell, mert mintha nem valós személy lenne, hanem jelenség, absztrakció.
A megtestesült ellendrukker. Az ezerszínű sportvilág egészen különleges magyar árnyalata. Ráadásul az a típus, akinek a saját véleménye, a vélt igazsága mindennél fontosabb. Ha azt jósolja, holnap pusztító földrengés lesz, onnantól azért szorít, tényleg legyen, hogy a háza romjai alól kikandikálva is büszkén hajtogathassa: na, nem megmondtam?!
A sport szerencsére kevésbé végletes és végzetes tragédiákat tartogat, de egy-egy vereségbe képletesen bele lehet halni – vagy éppen attól újjászületni. Mint az emberem, aki legutóbb a Veszprém–Barcelona férfi kézilabda Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő visszavágóján küldözgetett nekem SMS-eseket; a 28. percben, 14-5-ös vezetésnél arra intett, ne spannoljam magam, összesítésben semmi esélyünk sincs, a 30-26-os győzelmet és a háromgólos mínuszt, a kiesést pedig elégedetten nyugtázta.
Mostanában amúgy is repes a boldogságtól. Legalábbis azt hiszi, amit átél, az a boldogság.
Sokáig nem jöttem rá, ez a sportot egyébként kiválóan ismerő, tájékozott és intelligens figura nemzetközi mérkőzéseken egyáltalán magyar győzelemért szorít-e, és ha igen, ez az érzés erősebb benne vagy az általa rendszeresen megtippelt bukás és ebből fakadóan a realistának járó elismerés utáni vágy. Az őszi finn–magyar labdarúgó Eb-selejtező aztán minden kételyt eloszlatott. „Szakértőm” a 90. percre, 1-1-nél megfellebbezhetetlenül meghozta a maga ítéletét, aminek kétségkívül jót tett volna a hajrában még egy hazai gól, csakhogy a 93. percben, fájdalom, Dzsudzsák Balázs talált be, amitől összeomlott a teória – és annak megalkotója is. Hogy Magyarország az utolsó utáni percben idegenben nyert tétmérkőzést? Ugyan már, az nem érdekelte. A presztízsén ütött seb annál inkább.
A közelmúltbeli két holland meccs aztán meghozta neki a gyógyírt. Félreértés ne essék, labdarúgásunk elmúlt két és fél évtizedét, rövid és középtávú kilátásait gyakorlatilag azonosan ítéljük meg, csupán némi, nem elhanyagolható különbség van közöttünk: én a győzelemért szurkolok, ő a vereségért. Én a jónak örülök, ő a rossznak. Most már biztosan tudom. A budapesti 0-4 másnapján lubickolt, mint az ütődöttől, kérdezgette tőlem, milyen alapon számítottam egy fikarcnyival is jobbra, ám az amszterdami 2-1-re fordítás és a 3-3-ra egyenlítés átmenetileg ismét megbénította. Talán kóros, de góljaink után beleképzeltem magam a lelkiállapotába, és szántam rendesen; ül a tévé előtt, amúgy egészséges és normális magyar sportrajongó létére nézi a magyar válogatottat a vb-ezüstérmes otthonában, és ahányszor gólt rúgnak a mieink, görcsbe rándul a gyomra attól, hogyan fogja ezt ő a rendszerébe foglalni, megideologizálni, elmagyarázni. Hisz mi nem lehetünk jók egyetlen meccs, egyetlen perc erejéig sem! Vajon tisztában van a saját képtelen helyzetével? Szeretheti egyáltalán magát? Szerethet felhőtlenül bármit, bárkit? Aztán 5-3-ra kikapunk, ettől megnyugszik, bár valószínűleg önmagának sem vallja be, vagy ha mégis, viszolyognia kell a kezdődő skizofrénia felismerésétől, de újra a régi hangján szólhat: nehogy már vereséget ünnepeljünk, különben is, amikor nagyon kellett, a hollandok rögvest gólt szereztek, sőt mindjárt kettőt is.
Így igaz. És ünnepelni sem kell. Ez magától értetődik. A felvetés és egyetlen hajdani sportrajongó, akit lelkileg és mentálisan túlságosan megterhelt labdarúgásunk vesszőfutása, nem is érne meg ötezer karaktert a Sport7főben.
Csakhogy nincs egyedül, az amszterdami 5-3-at kísérő reakciói messze nem egyediek. Egy szurkolói, gondolkodói réteget képvisel. Miközben e mérkőzés kapcsán két álláspont logikus és elfogadható: aki szerint napjaink magyar futballja maga a dögvész, annak illendő és ésszerű méltányolnia a tavalyi világbajnoki döntős otthonában rúgott három gólt, aki viszont erre is rálegyint, az bizonyára a sportág magyar változatának feltétlen híve, mert igenis elvárja a válogatottól, hogy amikor csak arra jár, hármat hintsen Amszterdamban. Annak hangsúlyozása viszont, hogy egyrészt általánosságban is a béka „vádlija” alatt vagyunk, másrészt meg ezért az 5-3-ért is szégyelljük magunkat, egyszerre nem megy. Illetve csak nálunk megy.
Mert az egy négyzetkilométerre eső ellendrukkerek tekintetében a világ közvetlen élvonalába tartozunk. És ez nem eredmény(telenség), hanem lelki alkat kérdése. Nemzeti együttesünk annak idején kilencszer vett részt világbajnokságon, és minimum hétszer vert seregként várták, vártuk haza, függetlenül attól, hogy éppen finálét vagy negyeddöntőt játszott, esetleg a csoportjában rekedt.
Úgyhogy diagnózis van, gyógymód nincs. Ilyenek voltunk, ilyenek vagyunk. Hogy ilyenek is leszünk-e? Az meg nem a magyar labdarúgástól függ. Valami mástól, ami mélyebben és magasabban van.
origo.hu
Gulyás: Kérdés, hogy a lopást az EP támogatja-e?
