Tóth Gy. László a Magyar Nemzet 2011. április 4-i számában közzétett, az elsikkasztott történelmi igazságtételről szóló publicisztikájában Biszku Béla történelmi és politikai megítéléséről is értekezett. Joggal hívja fel a figyelmünket arra, hogy az 1956-os forradalom után „kommunista belügyminiszterként bűnrészes volt több száz ártatlan ember kivégzésében”. Majd Biszku kapcsán arról ír, megdöbbentő volt „a fideszes L. Simon László szereplése, akiben az egész ügy szánalmat és némi együttérzést váltott ki”. Idéz is tőlem, nem jelölve meg sem az idézet helyét, sem annak szövegkörnyezetét. Ennek valószínűleg az az oka, hogy Tóth Gy. ahelyett, hogy végigolvasta volna az üggyel kapcsolatos – parlamenti és sajtóbeli – megszólalásaimat, inkább a többek között jobbikos képviselők által írt és szerkesztett szélsőséges honlap engem lejárató cikkéből tájékozódott, és egy hónapokkal ezelőtti ügyet melegít fel.
Nézzük sorban a tényeket: 2010. június 14-én a parlamentben napirend előtti felszólalásban hívtam fel az ország közvéleményének figyelmét a két fiatal alkotó Biszku Béláról szóló filmjének kálváriájára. Ebben az egész Biszku-ügyet a nyilvánosság előtt kirobbantó felszólalásban a következőket is megfogalmaztam: „Ugyan az MSZP még mindig nem érti, mi is történt áprilisban, s miközben itt, a tisztelt Házban a »forradalom« kifejezés történettudományi és politológiai vitájába bonyolódtak bele, a holdudvarába tartozók közül egyesek máris a politikai restauráció előkészítésén dolgoznak. Ellenforradalmi hevületükben egyenesen odáig mentek, hogy példátlan módon, a diktatúra legsötétebb korszakát idézve betiltották két kiváló fiatal alkotó Biszku Béláról szóló dokumentumfilmjét. […] Nem árt feleleveníteni, hogy Biszku az ’56 utáni véres és kegyetlen megtorlások egyik irányítója volt, aki a most elkészült dokumentumfilmben is azt nyilatkozza, húsz évvel a szocialista diktatúra összeomlása után, hogy Nagy Imre megérdemelte a sorsát. 1957–61 között belügyminiszterként az MSZMP KB zárt ülésein többször felszólalt annak érdekében, hogy a bíróságok súlyosabb ítéleteket hozzanak, egyúttal több fizikai megsemmisítést is követelt. A szavainak nem engedelmeskedő bírókat leváltották. A dokumentumfilm alkotóinak elmesélése szerint Biszku Béla a filmben kifejti, semmit nem bánt meg, mindent ugyanúgy csinálna, mint akkor. Biszku a most betiltott filmben az Apró Antalhoz fűződő viszonyáról is beszámol. Biszku Béla lánya, majd maga Biszku Béla letiltotta a film bemutatását. Nem pusztán az a kérdés, hogy a mai hatályos jogszabályok szerint erre van-e lehetősége egy egykori közszereplőnek. Erre a választ megadják a ma már független, a Biszku- és Apró-féle emberek nyomásgyakorlásától mentes bíróságok, már ha lesz egyáltalán per. Nekünk, demokratáknak viszont az a kötelességünk, hogy mindenféle módon segítsük az alkotók munkáját, s ha kell, biztosítsuk a jogi képviseletüket. Ugyanakkor ki kell emelnünk, vétkesek között cinkos, aki néma; nekünk, a Magyar Köztársaság képviselőinek közösen kell mindent megtennünk annak érdekében, hogy a filmet bemutathassák, ehhez kérem mindannyiuk segítségét, a nyilvánosság előtti kiállásukat.
Különös tekintettel kérem ezt Lendvai Ildikótól és a szocialistáktól; itt a legjobb alkalom a terhes múlttal, a cenzúra világát idéző kommunista örökséggel való nyilvános szakításra. […] Itt az idő eldönteni, kiállunk-e közösen a demokrácia alapértékei mellett. Azzal nem lehet érvelni, hogy ez az alkotók és a Biszku család magánügye. […] A kialakult áldatlan állapot kezelése érdekében itt is bejelentem, hogy holnap délután 14 órára a Parlament 61. termébe összehívom a kulturális és sajtóbizottság rendkívüli ülését, amelyre meghívom az alkotókat, a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnökét és a filmes szervezetek képviselőit is.”
A plenáris ülésen bejelentett bizottsági ülést össze is hívtam, ahol az alkotók részleteket mutattak be a filmből. Az ottani vitában javasolta az egyik jobbikos képviselő, hogy hívjuk meg Biszku Bélát a következő bizottsági ülésünkre, amit én nem támogattam, mert úgy láttam, Biszku nem tudna többet elmondani, mint amit a filmben megfogalmazott. S valóban, ekkor beszéltem az együttérzésről is. De nem Biszkuval éreztem együtt, miként azt később a szélsőjobboldali ellenzék rám sütötte, és miként azt most Tóth Gy. László is sugallja. A lányai reakciójáról beszéltem, ám azzal a véleményemmel, hogy „az ember nem tudja megtagadni a szüleit, és bizony a kegyetlen, rossz és igazságtalan embereket is szeretik”, nem Biszkut mentegettem.
E bizottsági ülés után fogalmaztam meg és nyújtottam be két képviselőtársammal közösen A dokumentumfilmek nyilvánossága, az alkotói szabadság és az igazság megismeréséhez való jogok egyes kérdéseinek felülvizsgálatáról című országgyűlési határozati javaslatot, amibe az ellenzéki javaslatokat is beépítettük. A nagy többséggel elfogadott határozatban a következő olvasható: „Az Országgyűlés felkéri a kormányt, hogy vizsgálja meg az 1989. október 23. előtt keletkezett állambiztonsági iratok nyilvánossága és a személyhez fűződő jogok hatályos jogi szabályozását, és tegyen javaslatot arra nézve, hogy a – történelmünk szempontjából is – kiemelkedően fontos dokumentumfilmek és történelmi dokumentumok nyilvánosságra hozatala ne legyen minden esetben kizárható személyiségi jogokra hivatkozással.”
Biszkuval, a kommunista bűnösökkel vagy éppen a diktatúra ügynökeivel kapcsolatos álláspontom tehát egyértelmű, és különösen fontosnak tartom a feltáró-bemutató munkát végző történészek és újságírók segítését. A tisztánlátás érdekében szeretettel ajánlom Tóth Gy. Lászlónak és a Magyar Nemzet olvasóinak a figyelmébe a Kortárs című folyóirat 2008. áprilisi számában és az interneten is olvasható, A kommunizmus természetrajzáról című esszémet, amelyben azt írom: „a kommunizmus természetrajzának azzal kellene foglalkoznia, ami utána jött, mert az utóélet szép lassan egybefolyik az élettel, a kísértő szellemek valóságosabbnak tűnnek az egykori, az emlékezet által jóságos öregemberekké maszkírozott gyilkosoknál. A kommunizmus természetrajzának azzal kellene foglalkoznia, ami velünk történt és történik most is, azzal, ami észrevétlenül belénk ivódott, alattomos, lassú méregként színezte át a bőrünket, szívta ki belőlünk az erőt, a lelket, a kitartást, a hazaszeretetet, még azokból is, akik csak a rendszer haláltusája után születtek. Kiirthatatlanul, kigyomlálhatatlanul a részünkké vált a kommunizmus logikája, miként Illyés versében a zsarnokság, ami »minden célban ott van, / ott van a holnapodban, / gondolatodban, / minden mozdulatodban«.”
A szerző író, országgyűlési képviselő
origo.hu
Százötvenmillió forint az árvízi védekezésben érintett településeknek
