Egy kovács, két kovács

Egy kovács nem kovács. Két kovács fél kovács. Három kovács egy kovács – hol tudhatták volna jobban, mennyi bölcsesség van a mondásban, mint Torockón, a „vasműves községben”, ahogyan Kós Károly írja a Torockói népművészet című kötet vasművességről szóló fejezetében. Az erdélyi település északkeleti részén, az alsó (belső) Kővár utca mentén laktak a melegkovácsok, mellettük a kohó- és vasverő munkások meg a vasváltók, a nagy, szabályos piactér alsó része és a patak között pedig a hidegkovácsok.
Mintha csak valamiféle ideális város, tudós humanista által megtervezett közösség képe rajzolódna ki Torockó térképén. Pedig az élet, a falu sok évszázados történelme alakította ki ezt a szerkezetet, azt a fantasztikus képet pedig, amelyet a piac körüli jellegzetes pincés házak látványa ad, annak a jó százéves, a XVIII. század vége és az 1870-es évek közötti virágkornak köszönhetjük, amikor a torockói bányászat, vasművesség híre messze földre eljutott. No meg az itteni vasáru is, amelyet az e célra épített piacsori pincékben tároltak, mielőtt „tót szekereken” és „székely lovakkal” a vásárokra szállítottak. Paradox módon a bányászat, az ipar virágzásának köszönhetjük mindazt a gazdagságot, mely a torockói népviseletet, népi építészetet, tárgykultúrát jellemzi, s amely ma is az egyik legvonzóbb erdélyi turisztikai célponttá teszi a falut. A bányászat, a vasművesség hanyatlásával hanyatlani kezdett a népművészet is – rövid időn belül azonban Torockót is elérte az a hatás, amely Kalotaszegen is megfigyelhető: az érdeklődő értelmiségiek, művészek, no meg az ügyes kereskedők tettek arról, hogy a falusiak „visszatanulják” a népművészetet.
„Nincs egy tája Erdélynek, melyről többet írtak s a festészek több képet alkottak volna, mint ez” – írta Torockóról már 1854-ben Kőváry László. Éppen ezért meglepő, hogy Orbán Balázs kivételével hosszú időn keresztül alig-alig kutatták, publikálták ezt a páratlan kincset. A második világháború után megjelent fiatal néprajzkutató-nemzedéknek volt tehát mit bepótolnia, és el is indult a munka gőzerővel, ahogyan Erdély más vidékein s a Kárpátokon túli magyarok – csángók – lakta falvakban is. Az eredmények egyik leglátványosabb dokumentuma az a könyvsorozat, amely az akkor még Bukarestben működő Kriterion Kiadónál jelent meg Kós Károly, Szentimrei Judit, Nagy Jenő közös munkájaként: például a Kászon, a Kis-Küküllő vidéki, a szilágysági magyar, a moldvai csángó népművészetet földolgozó kötet. Ebbe a sorba illeszkedik a Torockói népművészet című munka is, amelynek a sorsa azonban sokkal kalandosabban alakult, mint a többié. A könyv nyers formája ugyanis már az ötvenes évek végére elkészült, a „Torockó népművészetét a maga széles színskálájában bemutató” végleges formában pedig, ahogyan a bevezetésben olvashatjuk, már a kilencvenes évek elejére. Hogy Torockó 1999-ben Europa Nostra-díjat kapott kulturális öröksége megőrzéséért, az fölgyorsíthatta volna a folyamatot, a mű első kiadása mégis csak 2002-ben jelent meg. A kiadó rövid utószavából sajnos nem derül ki, hogy a vasművességről író Kós Károly, a népviseletet tárgyaló Nagy Jenő és a Szőttesek, varrottasok, hímzések fejezetet író Szentimrei Judit dolgozatai mellett már az első kiadásban is szerepelt-e a két fiatal kutató, a torockói csipkével foglalkozó F. Halay Hajnal és a népi építészetet bemutató Furu Árpád tanulmánya is – mindenesetre a könyv második kiadása valóban a teljességre törekvőnek nevezhető. Ugyanakkor meglepő, hogy a népi építészetről szóló rész a kötet végére került, noha az elejére kívánkozna, s az olvasó számára az is kissé zavaró, hogy egyes szerzők anyaga az ötvenes évekbeli állapotokat tükrözi, mások a hetvenes évekbeli képből indulnak ki, míg az építészettel kapcsolatban 2002-es adatok is szerepelnek a szövegben. Néprajztörténeti szempontból ilyen fontos munka esetében a szerkesztőknek alighanem érdemes lett volna az ellentmondásokat feloldaniuk, illetve alapos utószóval megmagyarázni azokat.
(Dr. Kós Károly–Szentimrei Judit–dr. Nagy Jenő–F. Halay Hajnal–Furu Árpád: Torockói népművészet. Kriterion Kiadó, Kolozsvár, 2010. Ármegjelölés nélkül)