Ezerkilencszázhatvanegy április 12-én Gagarin az űrbe repült. Sarkadi Imre pedig a mélybe zuhant. S ezzel véget ért a huszadik század egyik legjobbnak és legígéretesebbnek tartott drámaírójának a földi pályafutása. Kondor Béla, akinek ablakából indult a végzetes zuhanás, idén lett volna nyolcvan, de neki a szíve adta fel 1972-ben a küzdelmet.
Pontosan ötven évvel Sarkadi Imre végzetes esését követően a helyszínen járunk. Budapest belvárosában, a Bécsi és a Fehér Hajó utca sarkán álló impozáns lakóház kapujában. Karnyújtásnyira emléktábla, rajta a szöveg: e házban alkotott 1958-tól haláláig Kondor Béla (1931–1972), Fővárosi Tanács, 1987. A kaputelefonon a házfelügyelőt keressük.
– Jó napot kívánok, a Magyar Nemzet munkatársa vagyok, Kondor Bélával kapcsolatban szeretnék kérdezni néhány dolgot – kezdem a beszélgetést.
– Az már meghalt régen – érkezik a valóságnak kétségtelenül megfelelő válasz. – Szerette a piát, aztán kiugrott az ablakon – folytatja a morcos férfihang, összekeverve a két végzetes történetet.
Az illető végül nem enged be az épületbe, anynyit mond csupán, hogy Kondorék az ötödiken laktak, de ő nem ismerte, mivel jóval később költözött ide. A lakók kicserélődtek, s nincs már senki a házban, aki bármit is tudna mondani.
Hogy pontosan mi történt Sarkadi Imrével, baleset vagy öngyilkosság, 1961. április 12-én, már sosem fog kiderülni. Ismerősei többnyire az előbbit valószínűsítették. Annyi bizonyos, hogy Sarkadi pályája felívelőben volt, a siker kapujában állt. Megjelent A gyáva című kisregénye, az éppen elkészült Elveszett paradicsomot a Madách Színház tervezte színpadra állítani, a drámáról sokat beszéltek írástudó körökben. Utóbbi mű talán ma is alulértékelt, a színházi szakma a jelek szerint többre becsüli, mint az irodalomoktatás. A dráma főhőse a nagy karrier előtt álló, ám tékozló tehetséggé váló fiatal budapesti orvos, Zoltán, aki tiltott abortuszt végez szeretőjén, de a nő meghal. S a doktor pályája ezzel megtörik. Mielőtt letartóztatnák, hetvenöt éves, de még mindig aktív tudós apjához, Sebők Imréhez utazik vidékre, ahol erdélyi ismerősök vendégeskednek. Köztük a fiatal és üde Mira. Csapongás az öngyilkossági gondolatok, a szerelem és az újrakezdés között, mindez a karnyújtásnyira lévő boldogságtól – mintha a háttérben maga Sarkadi vívódásai rajzolódnának ki. (Az öreg Sebők szerepét mások mellett Páger Antal, Kállai Ferenc, Koltai János, Zoltánét Gábor Miklós, Cserhalmi György, Bubik István, Miráét Törőcsik Mari, Váradi Hédi, Malek Andrea játszotta; a mű alapján forgatott filmet Makk Károly rendezte.)
Az alkohol persze egy átbeszélgetett, átmulatott vagy tán átszenvedett éjszakán a legsötétebb gondolatokat is előhozhatja. De valóban nem ez a valószínű forgatókönyv.
Sarkadi a délutánt nevelt fiával, Ádámmal töltötte, italozott, a fő téma Gagarin volt. Majd, mivel az este további részében is társaságra vágyott, felment Kondor Bélához, akinél kisebb baráti társaság tartózkodott, no meg a festő felesége, akinek Sarkadi virágot, egy csokor ibolyát is vitt. Filozofáltak. A vendégek éjfél körül indultak haza, de a lépcsőházból Sarkadi visszafordult, mivel a lakásban felejtette sapkáját. Mire a barátok kiértek az utcára, ő is „megérkezett”. Kiterülve, vértócsában feküdt a kövön. A jelenlévők, köztük Ágh István író, Juhász Jenő építész és felesége később arra jutottak, alighanem az ablakból próbálta megijeszteni őket, hiszen régi szokása volt, hogy párkányokon, tetőkön sétálgatva dacolt a mélységgel. S korábban nemegyszer távozott már a vendégségből az ajtó helyett az ereszcsatornán. Gagarin űrrepülésének napján erre még nagyobb lehetett az esély: Sarkadi a balatoni vitorlázás mellett a repüléshez is szenvedélyesen vonzódott. Csak ezen az estén alighanem megszédült, s a szárnyalás így véget ért. Az öngyilkosság valószínűségét gyengíti az a tény is, hogy Sarkadi délután beszélt Németh Lászlóval – akit drámaíróként példaképének tekintett –, s találkozóban egyeztek meg. „Másnap reggel már tudtam, hogy megtette az utat a negyedik emeleti párkány s a kövezet közt. Körülbelül hat-nyolc órával azután, hogy a kagylót a hangjával letettem. […] Én is azt kérdezem: akart-e öngyilkos lenni? Lehetséges-e, hogy készült rá? Hogy valaki felhívjon egy távoli, régen látott ismerőst, annak a róla készülő tanulmányát emlegesse, randevút beszéljen meg vele, s közben arra gondoljon! – ez túl esik a pszichológiai képzelet sugarán” – így emlékezett Németh László a Kortárs 1962. áprilisi számában.
Sarkadiról írt tanulmányában Kónya Judit az írót rejtőzködő emberként írta le, aki önmagáról, élményeiről alig-alig beszélt, inkább mindig másokra figyelt. Sokakat mondott barátjának, mégis nagyon kevesen voltak, akik valóban tudtak róla mindent. Illyés Gyula mindezt úgy fogalmazta meg (Új úton a Balaton körül című visszaemlékezésében), hogy „okos volt. És megvetette az okoskodást. Minél többet szedett magába, annál egyszerűbb akart lenni. […] Dózsa György szelleme lakott benne társbérletben Krúdy homokfutón vágtató hőseivel.”
Sarkadi Imre mindössze negyven évet élt. S már ötven éve, hogy elment. Kortársai nagyjából egyetértenek abban, hogy bár gyakran elvesztette az emberiségbe vetett hitét, nehezen heverte ki az ötvenhatos forradalom következményeit, s gyakran küzdött az alkotói válság nehéz pillanataival, amiből sokszor csak az alkohol jelentette a kiutat, a „lelőtt gémmadár” – ahogy Vasy Géza nevezte – a kiteljesedés éveit taposta, s bőven nyílt volna még út előtte. De a Bécsi utca kövezete gyilkos keménységűnek bizonyult.
(Felhasznált irodalom: Kónya Judit: Sarkadi Imre. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971; Vasy Géza: Mint egy lelőtt gém. In: Száz rejtély a magyar irodalomból. Gesta Könyvkiadó, 1996)
origo.hu
Itt vannak a legújabb adatok az új ügyeleti rendszerről
