Kézigránát virágcsokorban

Kilencszáznegyven október 28-án Mussolini támadást indít Görögország ellen, és rövid idő alatt csúfos vereségek sorát szenvedi el. Tehetetlenkedése világossá teszi szövetségese, Adolf Hitler számára: a háború kimenetele szempontjából alapvető érdeke a térségben Jugoszlávia jóindulatú semlegességének biztosítása. Igaz, ekkorra már a királyi Jugoszlávia jóformán teljesen elvesztette azt a jóindulatot, amelynek a trianoni ajándékot – és nem csekély mértékben önnön létét – köszönhette. A legyőzött Franciaország és a megszállt, területrablásai jó részétől megfosztott Románia mellett Olaszország és Bulgária korábban sem túl nagy rokonszenvére nem számíthatott, diplomáciai elszigeteltsége tehát szinte teljesnek mondható. Kapóra jön hát Belgrádnak, hogy az év végére Budapesttel megegyeznek „örökös barátsági szerződés” megkötésében, amelyet december 12-én a jugoszláv fővárosban alá is írnak. (Az „örökös” jelző Csicsery-Rónay István szerint kifejezetten a jugoszláv fél kívánságára kerül a szövegbe.) A magyar külpolitikának igencsak érdeke ez a lépés: részint „üzleti meggondolásból” látványosan segíti a balkáni német terveket, részint azonban ezzel az összefogással némi gátat is vet a mind parttalanabb germán törekvéseknek. Csakhogy alig három hónap múlva az eseményeket felgyorsító fejlemény jön közbe: március 27-én – két nappal korábban Jugoszlávia, a megkezdett kényszerű németbarát politikát folytatandó, belép az úgynevezett hármas szövetségbe – Belgrádban államcsíny dönti meg a Cvetkovics-kormányt.
A magyar kormány gyökeresen új helyzettel találja magát szembe. Az állampolitika terület-visszaszerző szándéka most feloldhatatlannak látszó és – a politikában furcsa módon – tisztán erkölcsi dilemmával ütközik. A Balkánon németbarát nyugalmat biztosítani akaró Hitler és az e célnak „alájátszó” szerződés békevágyát felváltja a nekibőszült Führer bosszújának maximálisan óvatos „kezelése”. Közben pedig – mindenekelőtt Teleki Pál miniszterelnök részéről – a barátsági szerződéssel az adott szó megszegésének minden morális ódiuma. Teleki gyötrelmeinek sora és kényszerű végzete közismert – az már kevésbé, hogy ebben a konstellációban a magyar diplomácia és kormányzati politika végső soron alighanem az egyetlen úgy-ahogy járható és magyar érdekű lépést választotta. Kényszerűségek bilincsében ugyan, de a nemzetközi realitások lehetséges maximális figyelembevételével.
A március 28-i minisztertanácson az a döntés születik, hogy Magyarország csak akkor érvényesíti Jugoszláviával szembeni területi követeléseit, ha Jugoszlávia mint állam felbomlik – ha például Horvátország kikiáltja függetlenségét –, vagy ha közvetlen szerb katonai akció fenyegeti a délvidéki magyarság életét és vagyonbiztonságát. Ezt az álláspontot a kabinet közli a legfontosabbnak tekintett nyugati szövetséges, azaz Nagy-Britannia kormányával.
Közben viszont Hitler kiadta a parancsot Jugoszlávia német lerohanására – a nyugatiak pedig nem adtak hitelt a magyar kormány tartózkodó alapállásának. Április 2-án London közli, hogy a Jugoszlávia megszállásában való magyar részvételt casus bellinek, ez esetben önmagát Magyarországgal háborúban állónak tekinti.
Az 1941-es húsvétot megelőző nagyhét lázas diplomáciai sürgés-forgásban telik el. Mialatt a Teleki Pál halálával sokkolt kormány kétségbeesetten próbál kielégítő megoldást találni, már megszerveződik a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség, amely először képes integrálni az összes magyar kulturális szerveződést: hat hét alatt 150 ezren írják alá a belépési nyilatkozatot. Ám közben egyre több a rémhír, és a feltámadásra váró bácskai magyarok ijedten húzódnak össze a vizet árasztó tavaszi szelekben: „A Szerbiából betelepített csendőrök […] már elpucoltak, a községi elöljárók huszonnégy megbízható civilnek adtak puskát, és felkérték őket, hogy vigyázzanak a rendre és a nyugalomra – írja Gion Nándor Ez a nap miénk című, 1997-ben az Osiris Kiadónál megjelent regényében. – A járőrök nélkül is nyugalom lett volna, az emberek nem mertek kimenni az utcára, a házakban szorongtak, féltek és reménykedtek […], aggodalmaskodva összebújtak, védekezésre is felkészültek, baltákat és vasvillákat raktak a bejárati ajtók mellé, a csetnikek azonban szerencsére nem jöttek.”
Abban az évben virágvasárnap április 6-ára esik. Az újságok délutáni kiadásai öles betűkkel adják hírül, hogy a birodalmi légierő, a Luftwaffe gépei kora reggel 5 óra 15 perckor bombázni kezdték Belgrádot. 10-én kikiáltják a független Horvátországot – a Trianon után összetákolt Jugoszláviának vége. Itt az idő. Ugyanezen a napon napvilágot lát Horthy Miklós kormányzó kiáltványa és hadparancsa. A kiáltvány érvénytelennek minősíti a barátsági szerződést, kimondván, hogy azt „az akkori Jugoszláviával, annak akkor békés szándékú kormányával kötöttük”. És mindezek után „parancsoló kötelességünkké vált, hogy a Magyarországtól 1918-ban elszakított terület és az azon nagy tömegben élő magyarság sorsának és helyzetének biztosítását újból kezünkbe vegyük […], katonáim akciója nem a szerb nép ellen irányul, amellyel nincs vitánk, és amellyel a jövőben békésen akarunk élni”.
A hadparancs így hangzik:
„Honvédek!
A kötelesség ismét arra szólít bennünket, hogy elszakított magyar véreink segítségére siessünk. Mindig bevált katonai erényeitekre és fegyelmetekre építve bízom benne, hogy azt az új feladatot is tökéletesen fogjátok megoldani. A Magyarok Istene és a nemzet minden gondolata most is veletek van.
Előre az ezeréves déli határokra!”
Másnap, április 11-én délután a Magyar Királyi Honvédség kijelölt egységei több ponton átlépik a trianoni déli határt – a történelmi magyar–horvát „választóvonalat” jelentő Dráva-szakasz kivételével. A könnyen és gyorsan mozgó seregtestek már estére elérik az első állomásként kijelölt, a déli Dunát a déli Tiszával összekötő, Bácskát nyugat–keleti irányban nagyjából középen átszelő Ferenc-csatorna vonalát. Húsvéthétfőn, 14-én este birtokba veszik Újvidéket és a Baranyai-háromszöget is. Összesen négy hadtest jut el a Dunáig.
A délvidéki magyar katonai bevonulás közben érdemi ellenállás csak Bácspetrőc községnél van, ahol az 1. gépkocsizó (páncélos)dandár egy visszavonuló szerb hadosztály utóvédjébe ütközik; a kétórás ütközet végén a magyar veszteség: hat halott, 32 sebesült. A honvédek 21 löveget, 13 páncéltörő ágyút és 47 gépkocsit zsákmányolnak, foglyul ejtenek ötven tisztet és háromezer-ötszáz közkatonát. Csetepatékra kerül sor Zomborban – itt komoly utcai harcok vannak –, továbbá Verbász környékén és a Tisza torkolatvidékén, a különösen „vadrác-lakta” és 1944 után (máig) hírhedtté lett Sajkásvidéken: Csurog, Zsablya és Mozsor körzetében. (A Délvidék birtokbavételekor a teljes magyar veszteség 65 halott és 234 sebesült.)
Ennek az elszakított területrésznek a visszatértével 11 475 négyzetkilométer került ismét magyar fennhatóság alá, egymillió-huszonötezer lakossal, amelynek 36,6 százaléka (közel félmillió lélek) volt magyar, 19 százalék német, 16 százalék délszláv. (A lakosság többi része szlovákokból és ruszinokból állt.) A visszatért területen, akárcsak korábban a hasonló esetekben, katonai közigazgatást vezetnek be. Hogy ez az intézkedés errefelé milyen különlegesen indokolt, rövidesen látványos és drasztikus formákban mutatkozik meg.
Honvédeinket a határt átlépve nagyjából azonos kép fogadja most az Alföldön, a baranyai vagy a muravidéki lankák között, mint háromnegyed éve a Partiumban vagy három esztendeje a Felvidéken: kukoricagórénak, tanyának vagy csőszháznak álcázott bunkerek, hevenyészett vagy jobban kiépített tankcsapdák, drótsövények, -hálók, árkok erre-arra. És a Felvidék déli sávjának, Kárpátaljának vagy Észak-Erdélynek a hazához való visszatértekor csapatainkat mindenfelé könnyes, önfeledt lelkesedés, virágeső, diadalkapu, népviseletbe öltözött szép lányok sorfala és bőséges étel-ital fogadta – a délvidéki magyarság öröme semmivel sem kevésbé megható és felemelő, ám itt padlásokról lövöldöző mesterlövészekkel, a Gion Nándor által joggal megidézett bujkáló csetnikekkel, lépten-nyomon előforduló merényletekkel, szabotázsakciókkal kellett számolni. Errefelé fordult elő, hogy a mosolyogva átnyújtott virágcsokorból kézigránát robbant, de akadt szép piros almás kosárba rejtett robbanószer is… Mindez szinte a magyar bevonulás első perceitől mindvégig tartott – ezen akciók elharapózása vezetett az 1942. januári újvidéki és sajkásvidéki razziákhoz és az ezekből kinövő-elfajuló hideg napokhoz. Karay Kálmán egykori újvidéki katonai közigazgatási előadó beszámolója szerint „a terrorra épített szerb kormányzat havi fizetéssel alkalmazott orgyilkos gárdája a visszafoglalás után is széltében-hosszában veszélyeztette a magyar életet. A hadjárat villámgyors lefolyása következtében elmenekülni nem tudó csetnikek […] mindent elkövetnek, hogy ártsanak a magyarnak. Lefegyverzésük nem volt könnyű feladat, hiszen egész városokat behálózó padláslabirintusok, elhagyott csűrök és pajták, kazlak és bokrok százai nyújtottak védelmet nekik.”
A Délvidék hetven évvel ezelőtti húsvétján persze egészen más hangulat volt a meghatározó. Ahogyan említett művében Gion Nándor megírta: „– Ezután jobb életünk lesz? – Sokkal jobb életünk lesz – mondta Török Ádám. – Az adóhivatallal ismét magyarul beszélhetek? – Mindenütt magyarul fogunk beszélni – mondtam. – Meddig? – Ezer évig – mondtam.”