Kisded játék

Patai Anna kislány. Egy kislány, aki amúgy tud énekelni. Ennek a Megasztár 5 című tehetségkutató műsorban adta tanújelét. Persze tüstént elkezdtek aggódni a gyermekkoráért. Jöttek a bölcs publicisztikák, hogy mennyire rossz lesz neki, ha idő előtt felnő. Ha celeb lesz belőle, ha nem játszhat, ha nem lehet igazi gyerek. Így szokott ez lenni. A vészharang azonnal megszólal, ha eltúlzott korai tehetség bukkan fel. Érdekes, Mozart gyerekkorát még nem féltették a zenétől. A gyerekkor ugyanis történelmileg igencsak fiatal hajtás. Ma ott tartunk, hogy alkalmasint a gyerekek és a fiatalok ízlése köré tematizálódik a fogyasztói társadalom, de a gyermekkor önálló lélektani, jogi és biológiai minőség gyanánt igencsak fiatalkorú. A középkori festőknek fogalmuk sem volt a perspektíváról, s azt is későn ismerték fel, hogy a gyerek nem kis felnőtt. A modernitás előtti társadalmak gyermekei – a bennszülöttektől a rómaiakon át a legújabb korig – nem a számukra kialakított másodlagos valóságba, hanem az elsődleges, a valódi világba tanultak bele. Hogy ez jó volt vagy sem, kérdés, de tény, hogy a társadalmi fejlettség és a jogállamiság egyik legfontosabb közmegegyezése a gyermek mint önálló minőség. Az, hogy a gyermeket tizennyolc éves koráig szellemileg és jogilag inkubátorban tartjuk. Burokban, amely védi a felnőttvilág brutalitásától, felelősségétől és egyéb vonatkozásaitól.
Felnőttvilág. Vajon ki a felnőtt? És mit is jelentsen a felnőttség? A nagy generáció tagjai harmincéves fejjel is infantilisek maradtak, de azért vannak a felnőttségnek bizonyos határozott kritériumai. Ezek – szerintem –: a teljes érvényű munkához, a teljes érvényű nemiséghez és a teljes érvényű politizáláshoz való jog. Ezek tesznek felnőtté. Nem véletlenül áll ott a jelző persze: teljes érvényű. Hisz van diákmunka, van diákszerelem és van diákparlament, mindazonáltal borzalmas következményekhez vezethet a gyermekkorra moderálatlanul, gátlástalanul rászabaduló felnőttség. Ami felnőttként elfogadható, az gyermekként maga a pokol. A diákmunka nem gyermekmunka. Nem mindegy, hogy egy kiskorú nyáron Szabolcsban almát szed, vagy Bangladesben napi tizenkét órán keresztül szőnyeget sző rabszolgaként. Az iskola folyosóján csókot csenni diákszerelem, de valakit tizenhárom évesen házasságba kényszeríteni már nem az. Jelzem, a pedofília se más, mint a gyermeket szenvedőleges tárgyként bevonni a nemiség általa még nem értett és ismert világába. Bennem már a gyermekszépségversenyek felnőttre sminkelt kis hölgyei is disszonáns érzést keltenek. Az se mindegy, hogy egy gyerek játékosan vagy valóságosan vesz részt a politikában. Legszélsőségesebb példa: Afrika gyermek katonái, akik a politika valóságos világába vannak bevonva. Mások életével játszanak a mackóé helyett. Ha úgy vesszük, „politizáltak” – akaratuk ellenére – a keresztes hadjáratba bevont gyermekek is.
Megőrzött gyermekkor nélkül nincs humanizmus. A fiatalkor mint önálló minőség: civilizációs vívmány. Agykutatók szerint a kamaszok azért embernek látszó, de olykor nem emberként cselekvő lények, mert míg az intelligenciáért felelős agyi régiók tizenhat év körül már lényegileg „betöltődtek”, addig a felelősségért felelős agyi régiók csak huszonkét év körül töltődnek be. Épp abban a korban, amely régebben a nagykorúság hóhatára volt.
A politikát bármilyen, akár közvetett vonatkozásban is a gyerekek közelébe engedni életveszélyes játék. Nem kisded játék. Jut eszembe mindez a gyermekek után járó szavazati jog nyomán. A kérdést „vannak, akik úgy gondolják” címszó alatt a nemzeti konzultációs kérdőív vetette fel, és mint megtudhattuk, igencsak kevesen gondolják úgy. A javaslat ad acta került, ám az össznépi döntés még nem teszi okafogyottá az ellenérveket.
Elvileg aki választhat, az választható is. Ha a gyermekek a szülő nevében szavazhatnak – szavazhattak volna –, akkor ugyancsak szüleik nevében választhatóak is? Lettek volna? De miféle virtuális tisztségre? Nonszensz. Az sem egyértelmű, hogy abban az esetben, ha a javaslat megvalósult volna, a szülő a gyermek, gyermekei szavazati jogát gyakorolta volna-e, vagy a gyermek után neki magának lett volna joga saját belátása szerint szavazni.
Mindkét megoldás abszurdum. Ha a gyermek után a szülőnek keletkezik saját szavazati joga, sérül az egy ember egy szavazat elv, és ha ez az elv erősen, a gyermekek számának arányában sérül, az részvénytársasági jellegű működést jelent. Ahány gyermek, annyi részvény. A nomád sivatagi törzseknél is a családfő tekintélyét a gyermekek – no meg a kecskék – száma adja meg. A gyermek így értelmezve tulajdonjogként jelentkezik, ami megengedhetetlen. Kicsi, kocsi? Nem jobb az sem, ha a szülő a gyermek, gyermekek szavazati jogát gyakorolja, és nem maga szavaz a saját feje szerint. Ez a megoldás ugyan elvben nem sérti az egy ember egy szavazat elvét, ám a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Kezdjük ott, hogy mit is gondol egy újszülött! Vagy egy óvodás. Kitalálhatja-e ezt a szülő? A politikai vélemény nem örökölhető. Abból, hogy a szülőnek valamiféle pártszimpátiája van, még nem következik, hogy a gyerek is ugyanazt a pártot fogja kedvelni. Elképzelem, amint fideszes óvodások a narancs, szocialista óvodások a szegfű jelében mosnak kezet. Hát ettől menekültünk meg. De jó!
Bizonyos kor fölött persze a fiataloknak már nagyon is van véleményük a politikáról, de korántsem biztos, hogy ez a vélemény a szüleikével megegyezik. Mi a garancia, hogy a szülő híven tolmácsolja majd gyermeke netán az övével homlokegyenest ellenkező politikai pártszimpátiáját? Erre titkos választójog esetén nincs és nem is lehet jogi garancia, ha pedig – amint Kósa Lajos javasolta – egy szavazati jog járt volna bármennyi gyerek után, akkor több gyermek és többféle pártszimpátia esetén a legjobb szándékkal sem lehetett volna kifejezni a gyerekek családon belüli különböző véleményét. Azt, amit a gyermekek valójában gondolnak. A bónuszvoks anyához rendelése pedig a lehető legsúlyosabb nemek szerinti diszkrimináció. Lett volna. Koós János dalszövegével élve, és egy kis humort is becsempészve a sorok közé: „A férjek egyenjogúságát követelve követelem én…”
A római katolikus teológia szerint imádkozni lehet mások üdvösségéért, ám üdvözülni nem mások helyett. Szavazni se lehessen mások helyett! Ez így van jól. Maradjon is így! Tartsuk távol a gyermekeket a politikától, és tiszteljük meg egyéni véleményüket azzal, hogy nem politizálunk helyettük! A politika minden tekintetben maradjon a felnőttek ügye! A fogyatkozó magyarság pedig legyen a politika ügye!