Köznapló

Április 2., szombat
Járt nálunk egy brazil fiatalember. Dede a neve, feleségem barátnőjének férjeként érkezett Londonból. Hívő ember, a kereszténység egy speciális ágát képviseli: nincs bűntudata. Vidám és boldog.
Jelenléte pár órára megváltoztatta a ház levegőjét. Nekünk sem természetünk az orrlógatás, de ez más minőség volt. A brazil fiú lénye és derűje még az égről is letakarította a felhőket. Mindennek örült.
Kivittem a kertbe. Fölsétált a lépcső tetejére, leült, és nézte a tájat. Mellé ültem, és hallgattam. Ilyenkor hallgatni kell.
Egy vendéglátó ihletett pillanatai ezek. Várnod kell, a csend előbb-utóbb olyasmivel ajándékoz meg, amelyen meglepődsz.
Percek múltak el, mire Dede megszólalt.
Szép itt, mondta, de nem fordult felém. Szégyellte volna, amit hozzátett? Mert így folytatta: „Ebben a kertben én is tudnék könyveket írni.”
Nem akartam elrontani az örömét. Elárulni, mekkora veszély szép táj hatása alá kerülni, amikor a dolgod: írni. Hogy a szépség: örvény, amely, ha magához ránt, lehúz a mélybe, megfojt, tönkretesz – ezer példa van rá.
Szívesen hódolna neki az ember, de nem teheti – oldalában az ördög sarkantyúja.
Tán emiatt oly kielégületlen az írók sokasága. A dilettáns lubickol abban, ami őket illetné.
Így merengtem a lépcsőn, magasan a Duna fölött, szememet hintáztatva a Pilis hegyein, völgyein, amikor újra megszólalt az ifjú brazil: „Odaát a hegyekben miféle állatok vannak?”
No lám, mégiscsak sikerült meglepnie…
Mióta lakunk itt? Nyolcadik éve. Föltettünk magunknak számos kérdést, de ez nem volt köztük. Tudtuk, a Pilis erdeiben királyok űzték a vadat, s talán épp egy vadászházban ölte meg Bánk a meránit, ám azon, mi lakja az erdőt odaát, sose gondolkoztunk.
Ehhez egy brazil fickó kellett.
Alig volt itt fél órát, rámutatott arra, amit mi nem vettünk észre. Ez lehet a titka szüntelen örömének? Meglátja, amit látni lehet… Nem kutat mögötte múltat, nem méricskél, nem keres összefüggéseket. Teletölti örömének kancsóját azzal, amit Isten számára teremtett.
Otthon a legtöbb idejét a tengerparton tölti. Talpa alatt deszka, közeledik egy hatalmas hullám, ő a hátára kapaszkodik, úgy érzi, repül. Határtalan az ég, végtelen mély a tenger, kék ez is, kék az is. Kívánhat-e többet az ember, mint eggyé válni velük?
Nem, és mondhat neki bárki bármit, a világ csodás, a világ gyönyörű.

Április 3., vasárnap
Gyurcsány Ferenc sokat foglalkozik magával. Kezd olyan kamaszra emlékeztetni, akinek még nem volt nő az életében. E mondat 2011-ben szimbolikus. Arra utal, hogy az exkormányfő első elhálása a hatalommal nem volt eredményes.
Okkal nyugtalan. Figyelnie kéne Lao-céra. A taoista mester már a Tao-tö-king 9. versében óv mindenkit: „Aki tölt színültig: / jobb, ha előbb abbahagyja. / Aki túl-élesre fen: / élét hamar kicsorbítja.”
Ez a dolgok emberi része. De Gyurcsány a politika grundján se tündököl fényesen.
Neohorthystáknak nevezi a vele szemben állókat. Ez szamárság. Azért az, mert Gyurcsány tudja, amit tudatlan hívei nem: mire jutott az ország Trianon után nyolc évvel. Bár legjobb, ha hússzal számolunk.
Ennyi idő alatt zárkózott fel az európai középhatalmakhoz gazdasági, kulturális és a legfontosabb: lelki téren. Pedig hendikepje senkiéhez nem volt fogható: elvesztette területének kétharmadát.
Erős pénze lett, még erősebb népoktatása, a magyar borászat a francia és a német mögött akkoriban harmadik volt a világon, lótenyésztésünk párját ritkította, a csepeli, az ózdi és a győri iparvidék munkások ezreinek adott nemcsak munkát – szociális biztonságot is.
Gyurcsány politikai elődei, a kommunisták mindezt szétrúgták, mint tyúk a töreket. Most meg neohorthystáznak. Pedig jól tudja: tények ellenében hazudozni kockázatos dolog. Belebukhat az ember. Ahogy ő is nemrég.
Szeretnék magam mögött tudni olyan fejlődést az elmúlt húsz évben, amilyet Horthy Magyarországa produkált 1920 és 1940 között! Ez okból az exkormányfő terminus technicusát több okból is vállalhatónak tartom. Akkoriban nem voltunk úgy lemaradva Ausztriától, Csehországtól, mint ma. Egy tanulmánykötetben (Magyar lelkiállapot, 2008) olvasom, 1930-ban jobb életminőség volt az országban, mint 2006-ban. Bizonyítéka: öt éve több középkorú férfi halt meg, mint nyolcvan évvel ezelőtt.
Egy kutató szerint a politika is orvostudomány – társadalmi méretekben. Ha így nézem Gyurcsány hatalomban töltött éveit, ő az a politikus, akire jól illik a régi mondás: az operáció sikerült, sajnos a beteg meghalt.
Figyeljünk oda! Az exkormányfő megint a szikéjét feni.

Április 4., hétfő
Kertünk hosszú és meredek. Csak kemény munka árán hajlandó örömet nyújtani. Ráadásul földje meszes, némelyik növény csak kínlódik benne. Sóhajtozunk, amikor látjuk, másnál milyen szép a liliomfa, hogy lombosul a szelídgesztenye, s mily dúsan virágzik a magnólia. A petrezselyemnek csak a zöldjére számíthatunk, s hiába palántázok padlizsánt, csak kacag rajtam.
Mégsem adom fel, pedig vödörben kell felhordanom a trágyát, a vizet. A kigyomlált gazt kézben viszem le, a lemetszett gallyakat éppúgy, mint az öreg cseresznyefák elszáradt ágait, amikor végrehajtotta rajtuk ítéletét a fűrész.
Duplán örülünk hát, amikor a természet ingyen varázsol elénk valamit. Mint így, április elején a kis télizöldet.
Kékeslila virága úgy terül szét, akár egy kisebb mecset imaszőnyege. Az embernek kedve támad leborulni, s köszönetet mondani azért, hogy nem csalódott most sem. Véget ért a tél diktatúrája. Felszabadultunk a bélelt kabátok cipelése alól.
Megjelent bizonyítékaival a tavasz, és ezúttal is igazságot szolgáltatott.
Nem mintha novembertől kizökkent volna a természet tengelye. De a tél csak álmokkal kecsegtet, míg a mostani ébredés valóságos pompát hoz elénk.
Persze megeshet, hogy a tavasz nagyokat lódít. Szeretné, ha legjobban őt szeretnénk.
Hát majd meglátjuk.
Június elején kasszát csinálunk.

Április 5., kedd
A civilek ismét hergelik magukat: sokadszor futnak neki, hogy régi helyén épüljön fel a Regnum Marianum-templom. Érdekelt vagyok. Ott esküdtek a szüleim, engem ott kereszteltek, szavazásnál mégis nemet mondanék. Komoly okom van rá.
Az ok neve: Medgyaszay István.
A veszprémi s a soproni színház építője 1900-ban a Gellért-hegy tetejére tervezte a magyar panteont. Az alig huszonöt éves építész munkáját öt európai nagyváros díjazta, ám elkésett. Közbejött az első világháború, és Trianon után egyetemek áttelepítésére kellett a pénz. Meg millió másra.
De jó volna, ha megtörténhetne nálunk, ami Barcelonában! Antoni Gaudí 1883-ban vette át a Sagrada Familia építését. Négy évtized alatt csupán a szentély és a keleti homlokzat egy része készült el, s rontott a templom esélyein az is, hogy Gaudít 1926-ban épp előtte ütötte el egy villamos.
A város vezetőit nem ingatta meg a tervező halála. Tovább építették Európa legkülönlegesebb templomát – ugyanúgy téglából, ahogy Gaudí kezdte.
A nemzeti panteon tervei hozzáférhetők. Ha felépülne, a Gellért-hegyre nézve nem az osztrákra kéne emlékezni. A Citadella az ő fenyegetésük. „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban” – a Zalán futásának első sora ez. Igen régen írta Vörösmarty Mihály.
Ideje elűzni az éji homályt.
Makovecz Imre bizonnyal megtalálja a módját, hogyan.

Április 6., szerda
Látták már? Új jelmezt öltött magára a Népszabadság! Derék, örömteli a szándék, ám a belbecs nem változott. Sőt. Hangja emlékeztet megvallott elődjére, a Szabad Népre. Itt-ott a mostani Népszavára. Ahogy az meg a Völkischer Beobachterre – keverednek-kavarodnak a hagyományok.
Szombaton kezdték a megújulást, hétfőn mit látott az ember? Hecclapba illő címet, s hozzá a riportot: Parancsra vár a halálmenet. Kácsor Zsolt írt legrosszabb napjaira emlékeztető dolgozatot a jobbikosok hejőszalontai felvonulásáról. Nem az a baj, hogy olcsó fogásokkal él – nézzen bele a nyugati lapok hasonló írásaiba, fegyelmezett, kopogós mondatokra lel bennük –, az képeszt el, hogy egy jól író ember mint feszíti keresztre a műfajt: a riportot, és mint közelít ezzel a módszerrel Cohn-Bendit hörgő szelleméhez.
A „megújultság” jegyében ütik-vágják az Európában sikeresnek mondott magyar uniós elnökséget. Hozzák Miklós Gábor zavaros mondatait Izrael 2009-es gázai vérfürdőjéről. Sokadszor idézik a lánglelkű írót, Závadát, aki utcára vezényelné az ő nemzetét – nyilván a magamfajták ellen, akik jobb szeretünk tavasszal vízparton üldögélni. Napok óta bombázzák a „keresztesek” Líbiát, erről írnak. Arról nem, hogy iszlám hitűek menekítik a sebesülteket török kórházakba hajóikon.
Gratulálok olvasóik korszerű félretájékoztatásához!