Lázadók és hazafik

Elefántcsontpart volt elnöke e hét elején megbukott. Rövid csetepatét követően, amelyben támogatást kapott az ENSZ-békefenntartóktól és a francia csapatoktól, négy hónap után elfoglalhatta jogos helyét a megválasztott új államfő. Vajon Alassane Ouattara, a hidegfejű közgazdász békés együttműködésre tudja-e sarkallni kettéosztott országát?

Kik azok a dozók?
Letették a névjegyüket: március 29-én a nyugat-elefántcsontparti városban, Duékouéban borzalmas vérengzést hajtottak végre a megválasztott elnök szövetségeseként előrenyomuló dozók. Hihető források, többek közt a Nemzetközi Vöröskereszt helyszínen tartózkodó dolgozóinak beszámolója szerint a mozlim csapatok legalább nyolcszáz civilt mészároltak le, de vannak olyan beszámolók is, a katolikus karitász részéről, amelyek ezer áldozatról beszélnek.
Hivatalosan az Ouattara-kormány 152 halottról számolt be, akik harc közben estek el, ám a a kormányzat egyben azt is jelezte: mindenképpen kivizsgáltatja az ügyet. Mint közleménye megjegyzi, sajnos e vidékre különösen jellemzőek a vallási csoportok közötti erőszakos összetűzések. Talán inkább emberiség elleni bűntettről lenne ildomos beszélni – állapította meg az egyik szemtanú. Az azóta feltárt első tömegsírból több mint háromszáz keresztény férfi, nő, gyermek holtteste került elő.
Kik azok a dozók, akikre a felkelők parancsnokai oly könnyedén hárították a felelősséget? Bambara nyelven a dozo meghatározása: az ember, aki erdei vadászatból hazatér. Határokon átnyúló vadászközösségről van szó, amelynek gyökerei a középkori Maliban keresendők. A testvéri szövetség jelenleg is él az egész mandinga térségben, vannak tagjai Guineában, Maliban, Burkina Fasóban, Szenegálban és Elefántcsontparton is.
A társaságba felvételi követelmények teljesítése alapján lehet bekerülni, ismerni kell a környező természetet, az állatvilágot, a misztikus erőket, a vadászatot, a harcművészeteket, és tisztelni a hagyományokat. Úgy tartják, a golyó nem sebzi őket, bátrak, tudatában vannak a különböző harctechnikáknak, és a sajátjukban kiválók.
Harcosok, akik a gyarmati megszálló erők ellen is felvették a küzdelmet.
Elefántcsontparton jelenleg főként testőröknek szegődnek el, vagy csapatokban az általuk preferált erők mögé állnak. A térség ismétlődő polgárháborúiban is szerepet vállaltak, nem egy tömeggyilkosságért tartják őket felelősnek. Egyesek hősnek, mások egyszerűen mészárosnak tartják őket. A politika hidegen hagyja a dozókat, ha valaki közülük politikai funkciót vállal, annak el kell hagynia a közösséget.

Az elefántcsontparti polgárháború ismétlődik majd meg Afrika-szerte? Esetleg hosszabb, véresebb formában? Az idén a fekete földrészen tizennyolc elnökválasztást tartanak, Afrika államainak harmada választási lázban ég. Számos afrikai országban az alkotmány nem rendelkezik arról a kérdésről, hogy egy személy hányszor tölthet be elnöki tisztséget, míg a nyugati típusú demokráciákban ez szabályozva van.
Az afrikai frankofón államok felében lehetőség van arra, hogy valaki akár élete végéig egy ország első számú irányítója legyen. A recept sokak számára tehát a következő: bármi áron ragadd meg az államfői posztot, aztán annak megtartása már egyszerűbb feladat lesz.
Érthető, hogy lemondani erről a korlátlan uralomról ugyancsak nehéz. A szakértők szerint a legrosszabb megoldás a hatalommegosztás, mint láthattuk Kenyában és Zimbabwében, amikor is az állam két legfőbb tisztségét – az elnökit és a kormányfőit –, ha nem is olyan békésen, de a két élen végzett jelölt elosztotta egymás közt. Csupán egy a kérdés: minek ehhez választás?
Az e héten Elefántcsontpart régi fővárosában, Abidjanban dúló harc még a tavalyi év hordaléka: 2010 végén rendezték meg az öt esztendeje folyamatosan elhalasztott államfőválasztást. Mint errefelé általában lenni szokott, a második helyen végzett nem akart belenyugodni az elvesztett voksolásba, amely most – valószínűleg rövid – polgárháborúhoz vezetett a nyugat-afrikai országban.
Egy hónapja dőlt el, hogy a térségben hatalmi tényezőnek számító Dél-afrikai Köztársaság és Angola elismeri Elefántcsontpart elnökének a 68 éves közgazdászt, Alassane Ouattarát, és fájó szívvel búcsút int régi jó barátjának, a volt elnöknek, Laurent Gbagbónak. Ez egyértelmű jele volt Ouattara diplomáciai győzelmének, amely sorban hozta a sikereket: az Afrikai Egységszervezet, az Egyesült Nemzetek Szervezete, az Európai Unió és számos ország elismerését.
Az államfői tisztségében megerősített vezető diszkréten katonai támogatásra is lelt: Nigériából és Burkina Fasóból áramlottak be a fegyverek Elefántcsontpart északi részébe. A muzulmán országrész gyakorlott harcosokat tud kiállítani, ők kivették részüket a legutóbbi polgárháborúból is. Ráadásul megfontolt haditerv alapján szorították be Gbagbót utolsó menedékébe, az abidjani elnöki palotába. Az Elefántcsontparti Köztársasági Erők gyakorlatilag egy hét alatt felszámolta a volt elnök ellenállását.
A tavaly év végi választásokon első két helyen végzett mindkét politikus valamilyen formában kötődött az „Öreghez”, Félix Houphouet-Boignyhoz, aki Elefántcsontpartot 1960-as függetlenedése után haláláig, 1993-ig irányította elnökként. Az Öreg már a francia gyarmati időkben is miniszterként szolgálta Párizst, és az önállóság elnyerése után is kivételesen erős kapcsolatot tartott fenn Franciaországgal.
Houphouet-Boigny, „a nemzet atyja” vaskézzel fogta össze az etnikailag és vallásilag igen színes Elefántcsontpart lakosságát – vagy hatvan nyelvet beszélnek errefelé –, de magára tudta ölteni a jó szándékú pátriárka szerepét is. Kedvét lelte abban is, ha atyáskodhatott népével. A kakaóexport a környező afrikai államokhoz képest jól hozott a konyhára, nem voltak puccsok, váratlan politikai irányváltások. Egyetlen irányvonal létezett, ez pedig a frankafrika: Franciaország egyértelmű külpolitikai és gazdasági érdekeinek megvalósítása.
Az 1945-ben született, történésznek tanult Laurent Gbagbo gyorsan haladt előre a szakszervezeti mozgalomban. Talán túl gyorsan is, így felhívta magára a hatalom figyelmét. Erőszakkal besorozták, majd bebörtönözték, végül a nyolcvanas években Franciaországba emigrált. Különösen jó kapcsolatokat ápolt a francia szocialistákkal, létrehozta földalatti szervezetét: az Elefántcsontparti Nemzeti Frontot. A többpártrendszer elefántcsontparti bevezetésekor, az 1990-es évek elején tért haza a meggyőződéses keresztény evangélista.
Alassane Ouattara ekkor már miniszterelnök volt, sőt több is, hiszen az Öreg betegsége miatt rá hárultak az államfői teendők.
Hogyan került Ouattara, az északi muzulmán származású politikus ilyen közel Houphouet-Boignyhoz, a katolikus elnökhöz? A tehetségével. 1942-ben született Elefántcsontpart középső részén, apja egy Burkina Fasó-i férfi volt, aminek még lesz jelentősége a továbbiakban, iskolái nagy részét is a szomszédos államban végezte.
Az Egyesült Államokban szerzett közgazdászdiplomát, ahol a Nemzetközi Valutaalap alkalmazta. 1983-ban a Nyugat-afrikai Központi Bank vezérigazgató-helyettese lett, majd 1990-ben kinevezték Elefántcsontpart kormányfőjének. 1993 végén pártolója, mentora, a „nemzet atyja” meghalt. Hiába lett volna ő az esélyese az 1995-ös elnökválasztásnak, mégsem indult a szavazás átláthatatlanságára hivatkozva.
Így megválasztották Henri Konan Bédiét, aki a következő elnökválasztás előtt csapatával kitalálta, hogy csak az szavazhat és az lehet jelölt, aki tudja igazolni elefántcsontparti eredetét. Északon rengetegen éltek, akiknek származása „kétséges volt”, hiszen keveredtek a törzsek, gyakran a határok sem voltak egyértelműek ezen a vidéken. A vallási különbözőségen túl – Észak muzulmán, Dél keresztény – most sikerült még inkább éket verni a két közösség közé: Észak bizonytalan eredetű, míg Dél „elefántcsontparti”. Nem kellett sokáig várni arra, hogy újabb jelzőt akasszanak az észak és dél szavak után: a lázadó és a hazafi.
Ennek vetett véget egy katonai puccs, amely után egy évvel elnökválasztásokat rendeztek. Ám ezen a legfelsőbb bíróság döntése alapján sem a korábbi elnök, Bédié, sem pedig fő vetélytársa, Ouattara nem indulhatott el. A saját maga által is „zavarosnak” minősített választáson – 2000 októberében – Laurent Gbagbo nyerte el az elnöki címet.
Amit sikerült elkerülni 1999-ben, a polgárháborút Észak és Dél között, 2002-ben egy elvetélt puccskísérlet után már nem lehetett megakadályozni. Évekig bizonytalan helyzet uralkodott a két tábort elválasztó középső országrészben: vagy tizenkétezer ENSZ-békefenntartó és később a hozzájuk csatlakozott ezerötszáz francia katona próbálta fenntartani a rendet, míg végül 2007-ben sikerült megkötni a békét, majd megalakítani a nemzeti egységkormányt a lázadók első emberének, Guillaume Sorónak a vezetésével.
A 2005-ben esedékes elnökválasztást a bizonytalan helyzetre hivatkozva hatszor halasztotta el egy-egy évvel az államfő, Laurent Gbagbo. Tavaly év végén viszont már nem volt hova hátrálnia, jelentős nemzetközi nyomásra megrendezték a voksolást, amelyet független megfigyelők adatai szerint 54 százalékkal megnyert Alassane Ouattara.
De mihez kezd most ez a politikában jártas, nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező, hibátlan elemzéseket adó közgazdász? Az biztos, hogy a nagy nyugati csokigyárak megnyugodhatnak, hiszen „hadjáratának” egyik első számú célpontja volt San-Pédro kikötője, ahonnan, bármi történik is, zavartalanul bonyolíthatják le a kakaóexportot. Az édesszájúaknak nem kell nyugtalankodniuk: Elefántcsontpartnak is az az érdeke, hogy az üzlet tovább menjen.
Az új elnöknek sokkal nagyobb gondja lesz a „két” társadalom megbékítésével. A húszmilliós lakosságból majd negyven százalék muzulmán, harminc százalék körül mozog a keresztények aránya. Jó tíz év alatt beivódott az ország gondolkodásába a kettéválasztás: egyrészt a „született elefántcsontpartiak”, másrészt a ki tudja, honnan származó „idegenek”.
Most Ouattarának ezt a két csoportot kellene megbékéltetnie, amelyeknek egymáshoz való viszonyuk három békeszerződés ellenére is feszült. Vallási villongások, sőt tömeggyilkosságok kísérték Ouattara csapatainak útját Abidjan felé (lásd keretes írásunkat). Elképzelések persze léteznek az egyetértés megteremtésére: ezek szerint nemzeti megbékélési konferenciát rendeznek, ahol mindenki szavát hallatja. A másik változat szerint alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztásával is lehetne új kezdetet teremteni Elefántcsontparton. De még a személyi igazolványok kiadásával is baj van, az sem sikerült évek óta.
Közben generációs problémák is terhelik a békés együttélést (csakúgy, mint más Szahara alatti országokban): a fiatal nemzedék rendkívül népes. És mindemellett politikailag harcos és erőszakos.
Az utóbbi években igen hatékony szakszervezetekben, különböző diákszervezetekben képviselik érdekeiket. A harminc év körüli új nemzedék jogokat követel magának az ország irányításában, ahol jelenleg hetvenes aggastyánok ülnek. Tehát ilyen ellentétekkel is számolnia kell az új elnöknek. Ezeket a problémákat ma még le lehet kicsinyelni, de egy pillanatban, mint azt láthattuk Észak-Afrikában, óriásira nőhetnek.
Majd húsz év késéssel Alassane Ouattara felért a csúcsra. Mit lát innen? Egy természeti adottságai révén gazdag országot, amelyet meg kellene békíteni magával, hogy valóban sikeres legyen. Ki tudja, lesz-e még elég ideje erre?