Mehta beszédes parafavégű pálcája

Hihetnénk azt is, hogy maestro Mehtának csak megszületnie volt nehéz. Apja a bombayi zenekar tagja, a koldusszegény indiai viszonyok ellenére a tinédzser már Bécsben tanul Hans Swarovskynál. 1961-től vezényel, így olyan hihetetlen időszakot legyez át a parafavégű pálca, amelynek kezdőpontja környékén még Fritz Wunderlich Belmontét énekel, és messze még a vég: kiváló kondícióban láttuk szombat este Budapesten a maholnap hetvenöt esztendős dirigenst.
Tudható, hogy emberemlékezet óta az Izraeli Filharmonikusok zeneigazgatója, mégsem Mahler-ciklusok ugranak be a neve hallatán, inkább a par excellence opera-karmesteri titulus. Repertoárjára tekintve helyrezökken a kép: a Hatodikig mindent felvett már Mahlertől. Így érthető, bár továbbra is csodálandó, hogy fejből interpretálja a művet, ráadásul megtoldva az úgynevezett Bluminével, alaposan megzavarva néhány lelkes, tapsikolásra kiéhezett nézőt, aki a hagyomány szerint négyig számolja a szimfóniatételeket.
Az egykori világpremier-színhely, Budapest tiszteletére választott Titán-szimfónia más minőségű volt, mint az első részben olasz opera-zenekari névjegyként letett Verdi-nyitánysor. Telt és biztos hang, kiváló karmester által felpiszkált, de tévedhetetlen rutin uralta a Végzet hatalma perceit: a fanfárok nem folytak szét, könyörtelen pörölycsapásként maradtak tempóban, nem akartak idomulni a hangversenytermi környezethez, amelyben nem háromórás, hosszas gálaopera követi az ouverture-t, és így akár szimfonikusabbá is terebélyesedhetne a népszerű, baljós zene.
Mahlerrel már nincsenek ilyen felhőtlen viszonyban a firenzeiek – a MűPa-produkció bizonytalanságoktól tarkán született meg. A szólótrombitás végig magasra fúj, a szólóbőgős bemutatja, mennyire elizgulható két nagyszekund egymás utáni intonálása; a fák több belépése tetszőleges sorrendű.
Aki nagyon tudja a darabot, és szolidabb tétben fogadnék is rá, hogy a zenekar potenciálja feletti szintet szuggerált ki a tagokból, az természetesen Zubin Mehta. A visszaékelt virágtétel-problematika ellenére (hisz ez így nem mahleri elgondolás: vagy az ősverzió Bluminével, vagy a végleges nélküle) egyetlen koncentrációív mentén húzza magával muzsikusait. Láthatólag jól ismeri azt a két Mahler-Vándorlegény-dalt, amelyet a szerző képtelen kiverni a fejéből, ezért két tételben is átveszik a hatalmat. Intenzív, nem fáradó jelelése, valamint a kottapult dicséretes hiánya olyan bizalmat épít ki a háta mögé is, hogy néha azt nézzük, amit nem szabadna: a karmesteri testbeszédet. Mert előrevetít, mert értelmez, mert e tabloid, a Mahler-katonazenéktől a klezmergyökökig vivő muzsikához többletet ad.
Idehaza már Bruno Walther félszáz éves lemezét hallgatom. Ő még látta Mahlert, hajaj, s ha fontos valakinek: tudja a tempókat (nekem speciel nem, egy remekmű álljon meg a saját lábán, a kottaszárakon), és Columbia Zenekara a sztereofónia hőskorában avatottan és hibátlanul játssza a Titánt, nem úgy, mint a tavaszi fesztivál firenzei vendégei. Akik aztán megint elemükben vannak, ha a Parasztbecsület intermezzóját intik eléjük ráadásként – hiába, a legjobb mégiscsak otthon.
(Zubin Mehta és a Firenzei Maggio Musicale Zenekara; Művészetek Palotája, 2011. április 2.)