Pest talpig hófehérben

Sajátos hivatás a könyvtárosé. Szubsztanciáját legvilágosabban történeti megközelítéssel tárhatjuk fel: ez az írásbeliség kialakulásával egyidős foglalkozás, amelyben az állandóságot – a mezopotámiai agyagtábláktól az elektronikus adathordozón lévő szövegek megjelenéséig – a különféle dokumentumok és a bennük tárolt tudástartalmak gyűjtése, szelektálása, őrzése (custos), rendelkezésre bocsátása és mondhatni, az olvasó számára „fogyaszthatóvá tétele” jelenti. Míg azonban – nagyjából a könyvnyomtatás megjelenéséig – a custos maga nem őr volt egyszerűen, hanem tudós elmével bíró „írástudó”, addig a tudományok fejlődésével és a közműveltség terjedésével a könyvek száma rohamosan emelkedvén (és ez a könyvtárosság másik arca, a változásra való képesség) fokozatosan praktikus foglalkozás lett. És valljuk be, a többi diplomás foglalkozáshoz képest veszített a presztízséből is, vagy enyhébben fogalmazva: differenciálódott, mert a néhány igen nagy és értékes állományú bibliotékán kívül alig-alig találunk kutató elméket. E színtereken túlnyomórészt az olvasókat – hagyományos vagy korszerűbb módon – kiszolgáló szakemberek dolgoznak, és persze joggal van ez így, mert a könyvtár – éppúgy, mint az irodalom – az olvasókért van, kiszolgálásuk pedig végtelenül gyakorlati tevékenység.
Ugyanakkor a tudományosságot igénylő könyvtárosok kétféle kitörési lehetőséggel próbálkoztak, próbálkoznak: az egyik felfogás általános művelődéstörténeti kontextusban keresi a könyvtárosi tevékenység lényegét, illetve könyvtárosi stúdiumok (paleográfia, könyvtártörténet stb.) latba vetésével gyarapítja a történettudomány, irodalomtudomány, művészettörténet és más humán tudományok szellemi arzenálját. A másik csoport elsősorban a nyelvészet és informatika eszköztárával a bibliotékában tárolt hordozók szövegtartalmai, azok struktúrája, tudomány-rendszertani elhelyezkedése szempontjából.
Ennek a második csoportnak a legkiválóbb képviselőjétől, Horváth Tibortól kell most nehéz szívvel búcsút vennünk.
Több mint negyven esztendeje ismerem őt. Ezért és a lelki közelség jogán vállalkozom arra, hogy két szóval jellemezzem Horváth Tibor személyiségét, törekvéseit. Ezek pedig a világosság és a küzdelem. Az előbbi törekvését egyik kedves József Attila-versének (Eszmélet) szakaszával írhatom körül: „Én fölnéztem az est alól / az egek fogaskerekére – /csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a mult szövőszéke / és megint fölnéztem az égre / álmaim gőzei alól / s láttam, a törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol.” Vagy Pál apostol szavaival: „…Most ugyanis tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok.” Vitapartnereivel (voltak jó néhányan) szemben a legsúlyosabb riposztja ez volt: nem értem… Kérlelhetetlenül kitartó volt elvei mellett. Judíciuma volt rá, hogy egzakt megoldást keressen és találjon az információdömpingben való eligazodásra a természetes szövegek modellálása útján, mert bölcsész létére a természettudományi karon matematikai tanulmányokat is folytatott. És mindezt nemcsak világos, szikrázó okfejtéssel verbálisan tette egyetemi oktatóként az ELTE-n, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, az egri főiskolán, intézményvezetőként és egyesületi elnökként vagy akár családja, barátai körében. Hanem – rengeteg publikációja mellett – írásban is, így életműve betetőzéseként a Papp Istvánnal közösen szerkesztett monumentális ötkötetes könyvtároskézikönyv megalkotásával.
És hát a küzdelem. Ha élt közöttünk nehéz sorsú ember, ő igazán az volt kora gyermekkorától kezdve. Családja: szülei és két leánytestvére a Felvidékről kitelepítettek keserű kenyerét ette; kijutott neki még gyermekként mind a testi, mind a lelki megpróbáltatásokból a háború sodrában, és később is, az általa olyannyira tisztelt, fénylő, kristálytiszta 1956-os forradalom nyomán, hiszen nemzetőrmúltja miatt eltiltották a tanítástól, és kitüntetéses diplomája dacára csak Kovács Máté professzor segítő kezének köszönhető, hogy egyáltalán dolgozhatott egy szakszervezeti könyvtárban. De nemcsak történelmi léptékű drámai eseményekben tűnt ki kérlelhetetlenségével, hanem a hétköznapok küzdelmei során is az ostobasággal, az embertelenséggel és az igazságtalansággal szemben. Meggyőződésem, hogy terheit azért tudta mégis könnyedén, gyakorta tréfával elütve viselni, mert a Mindenható tehetséggel, humorral, emberszeretettel és jósággal ajándékozta meg. Szegénylegényként próbált szerencsét, és minden, amit sikerült elérnie, küzdelem árán tette, sohasem a saját érdekeitől vezérelve. Tette, amíg tehette. Toldozott-foldozott szíve 76 évet engedélyezett számára, mégis teljes, szép és sikeres életet élt. (Bár a hivatalos elismerésekből juthatott volna neki sokkal több is.) Fölépített egy világot, és ezt nagyon sokan tudták, értékelték, mert szerették, becsülték: családja, barátai, tanítványai, munkatársai. Régi barátként hadd csatlakozzam ehhez a hoszszú sorhoz!
Befejezésül: a küzdeni tudás nála hatalmas bátorsággal párosult. Tanú vagyok arra, hogy a pártállami rendszerben is vállalta ötvenhatos forradalmi szerepét – tette ezt gyakran egészséges humorral fűszerezve, mindannyiónk örömére. 1970-ben ifjoncként az ő révén kerültem az Országos Széchényi Könyvtár módszertani központjába, ahol kollégája lehettem. Tibor – első találkozásunk során! – egy kérdéssel fogadott: „Te is sittes vagy?” (Mármint ötvenhatos.) Ezért aztán – tiszta, szinte világító ősz hajára is emlékezve – Buda Ferenc Pesten esik a hó című versét idézem: „Pesten esik a hó / Keringve kavarogva / A Dunán a habokra / Lelkük-vesztett romokra / Kivert ablakszemekre / Kékszájú emberekre / Csepelre és a Gyárra / A moccanatlan Várra / Tépett szélű sebeken / Dacoló üzemeken / Aszfaltra száradt véren / Megül halottfehéren / Hordja a szél a földön / Viszi a szél az égen / Pesten esik a hó / Nyílt sebre friss kötésnek / Pest talpig hófehérben.”