Rések és bástyák

Külföldinek nehéz volna elmagyarázni, miként válhat szakavatott krónikásává egy amerikai a negyvenes-ötvenes évek Magyarországának – de mi tudjuk: ha valaki „odaátról” nagyon érti a mi dolgainkat, akkor az valószínűleg egykor a vasfüggöny innenső oldalán lakott.
Váradi Péter ötven esztendeje él az Újvilágban, ahol elismert nevet szerzett a tudományos életben. Négy évtizede foglalkozik a napenergia felhasználásával, úttörője a megújuló energia manapság egyre divatosabb területének. Százötvennél is több tudományos írása és szabadalma van, érdemeinek elismeréséül 2004-ben megkapta az Európai Napenergia-szövetség John Bonda-díját is. Az utóbb években van egy érdekes hobbija is: krónikásául szegődött az 1944 és 1956 közötti évek Magyarországának, újkori történelmünk egyik legsötétebb és legszomorúbb korszakának. Váradi Z. Ferenc néven írt első könyvében arról számol be, hogyan élte túl két tizennyolc éves szegedi fiatalember a munkatáborokat, a börtönöket és a hadbíróságot. A Móra Könyvkiadónál 2008-ban megjelent Szökőév című könyv után tavaly újabb kötettel jelentkezett ugyanott. A Rések a bástyán, avagy voltak még hibák, elvtársak című visszaemlékezésben az ötvenes évek első feléről ír, azokról a félelemmel teli évekről, amikor az emberek egzisztenciája, sőt léte is bizonytalan volt. Akadtak azonban oázisok, ahol tisztességes emberek tették a dolgukat, s amelyek valami miatt elkerülték a rendszer figyelmét. Ilyen volt a Távközlési Kutatóintézet, a szerző munkahelye is. A falakon kívül egyre tökéletesebben működött az állami terrorgépezet, vagyis a frissiben bevezetett szovjet típusú gazdasági rendszer, de odabent sokan megpróbáltak embernek maradni. Az akkori hétköznapok olvasmányosan leírt abszurditásán ma már jókat mosolygunk, de azt átélni nem lehetett igazán szórakoztató.
„A szerencsétlen magyar lakosság három év alatt (1945–1948) csöbörből vödörbe esett. A két rendszer – a nácizmus és a sztálinista Rákosi-korszak – között nagyon sok a hasonlóság. A különbség az, hogy míg a nácizmusban meg volt szabva, hogy kik voltak az üldözöttek és kik az üldözők, a sztálinista–rákosista időkben mindkét oldalon bárkiből lehetett üldözött. Az akkori kommunista világban senki nem volt, aki biztosan tudta, hogy vele nem történik semmilyen szörnyűség” – vallott a szerző arról az időszakról egy interjúban.
A Rések a bástyán… 1948-ban kezdődik és 1957 januárjában fejeződik be. A szerzőt a forradalom híre Kelet-Berlinben, kutatói munka közben érte, ahonnan hazautazott Budapestre a családjáért. Feleségét és kétéves kislányát igazi autómatuzsálembe tuszkolva nyugatra menekült. A kalandos vállalkozáshoz kellett némi merészség, átlagon felüli szervezőkészség és jó adag humor is. A Tatra autó, amelynek birtoklásához itthon öt ajánlólevél és két miniszter engedélye volt szükséges (és amelyet a vasfüggönyön innen mindenki csodált és irigyelt), odaát csak annyit ért, mint a kerekein lévő autógumik.
(Váradi Z. Ferenc: Rések a bástyán, avagy voltak még hibák, elvtársak. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2010. Ára: 2990 forint)