Tízezer halandó

Bizakodó sorokat írt Szép Ernő 1916-ban a Magyar Zsidó Hadiarchívum almanachjába, abban a reményben, hogy hamarosan eljön „az örökkévalóság emberarcú képviselője”, elhozza a békét, és megszünteti a szenvedést. „Ő olyan könnyűvé teszi az életet, mint amilyen könnyű most a halál.”
Higgadt háborús emlékezés és tudományos értekezés 68. oldalán olvassuk e sorokat, és máris benne vagyunk az első világégésben: Róbert Péter vizsgálja a magyar zsidók szerepét a történésekben. Egyedivé az teszi az eseményeket, hogy ez volt az első olyan háború, amelyben a zsidók – más vallásúakkal együtt – tömegesen vettek részt. Mária Terézia még megtiltotta belépésüket a hadseregbe (toborzási pátens írta elő, hogy a cigányokkal egyetemben nem sorozhatók), fia, II. József azonban már befogadta őket. A napóleoni háborúkban is csatasorba álltak, és több kiadvány említi az 1848–49-es szabadságharcban vállalt szerepüket. Ferenc Józsefről pedig feljegyezték, hogy a császár és király nem tűrt semmiféle vallási villongást a hadseregében.
Amikor az első világháború kitört, a zsidó újságírók élen jártak a hazafias publicisztikák írásában. Igyekeztek vallási érvekkel, bibliai idézetekkel támogatni a háborús ideológiát. A leendő halottakat így ajánlja fel az egyik ima: „Seregek Ura – tekints reájuk szívesen! Az első zsengéket iskolapadból, anyaölelésből kaszált le a nagy arató. Drága életnedűnktől pipacslott a mező. És az éretten kaszáltakat, kiket mátkájuktól, a hitvesi karból, gyerekkacajtól ragadott el a nagy oltár.”
Róbert Péter sorra veszi azokat a személyeket, akik kitűntek a harcokban: bemutatja a zsidó főtiszteket, köztük báró Hazai Samu vezérezredest, aki 1910 és 1917 között magyar honvédelmi miniszter volt, megismerjük a tábori rabbikat: 1918-ban hetvenhatan szolgáltak a császári és királyi hadseregben, valamennyi századosi rendfokozattal. Amikor 1916 nyarán az osztrák kormány huszonötezer galíciai zsidó menekültet helyez el Magyarországon, a sajtó egy része vadul támadja a döntést, de Kosztolányi Dezső szép cikkben emlékeztet az emberiesség alapelveire. „Gácsországi zsidó áll most a küszöbötök előtt – írja. – Viaszfehér az arca, és a szeme alja piros a könnyek savától. Ismeretlen nektek ez az idegen! Nem, nem lehet ismeretlen. Mert ti minden szenvedést ismertek. Egy ősi vándor kopog, a század alélt vándora. Hátán háza, kebelén kenyere.”
A hadiszállítók visszaélései nyomán megjelent a „hadigazdag” fogalma is ebben a háborúban. A „hadi” jelző egyébként is sok tekintetben megbélyegző volt, ha silány anyagú ruháról, papírtalpú bakancsról vagy rossz minőségű élelmiszerről volt szó. A hadiérettségit is formálisnak tekintették, és a kupléban is arról énekelt a cselédlány, hogy „az én gazdám Uzsoki Mór hadiuzsorás”. A gazdasági bűncselekményeket a zsidó szervezetek és fórumok mélyen elítélték.
A Magyar Zsidó Hadiarchívum létrejötte nagyban hozzájárult ahhoz, hogy pontos adataink vannak a háborúban aktívan részt vett zsidók számáról és szenvedéseiről, a katonák nevéről, adatairól. Összegyűjtötték a tábori leveleket, és feljegyezték a hősies helytállásokat, emberi tragédiákat. A gyűjtőíveken és iratkötegekben megrendítő sorok jelentek meg. Némelykor rövid, de szomorú üzenetek: „Fájdalom, egyetlen adatom van csak: az, hogy a fiam elesett!”
A hatszázezer magyar zsidó pusztulása a második világháború folyamán elhomályosítja annak a tízezernek az emlékét, amelyik az első világégés során vesztette életét. De Róbert Péter tanulmánya rájuk irányítja a figyelmet a háború kitörésének századik évfordulójához közeledve. Higgadt elemzésének lényege napjainkban: a tények nem szűnnek meg létezni csupán azért, mert figyelmen kívül hagyjuk őket.
(Róbert Péter: Egyenlő jog a hősi halálra – Magyar zsidók az I. világháborúban. MTA–OR-ZSE Zsidó Kultúratudományi Kutatócsoport, Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem, Budapest, 2011. Ármegjelölés nélkül)