Végtelen történetek

S soha nincs vége a partinak, amennyiben rock and rollról van szó. Kortalan kortünet, többgenerációs sikoly. Expresszív, mint egy norvég festő, és kimerítő, mint egy vudu szertartás. A táncolós rock and roll fénykora az ötvenes-hatvanas évekre tehető, de az a szép benne, hogy bármikor felidézhető. Az American Graffitiben ugyanúgy kiderül, mitől döglik a légy, mint a Ponyvaregényben vagy akár napjaink lemezkiadásában. A megfelelő pillanatban kijönni egy Wanda Jackson- vagy egy Jeff Beck-albummal több, mint koncepció: tiszteletadás és a folytonosság karbantartása. Wanda Jackson a rockabilly királynője – érdemes megnézni az interneten a néhány héttel ezelőtti bécsi koncertjén készült felvételeket, és azonnal kiderül, hogy miért. Egy hetvenhárom éves hölgyről beszélünk. Ami persze nem volt mindig így – karrierje az ötvenes években kezdődött: az Egyesült Államok bizonyos területein oly népszerű countryban utazott. Míg egy szép napon Elvis odaszólt neki: „Hé, kislány, ki kéne inkább próbálni a rock and rollt!” Így ment ez akkoriban, a felháborító nigger zenét játszó déli fehér srác magával rántotta az érctorkú fehér csajt. A Király pedig olyan volt, mint Major Tamás A tizedesben: soha nem tévedett – nemhiába neveznek el róla hamarosan teret Budapesten, mégiscsak nagyobb rock and roll sztár, mint Károlyi Mihály.
Wanda Jackson pedig kiteljesedett, és olyan lett, amilyennek ma is ismerjük: lehengerlő, lenyűgöző, csodálatos és kortalan, naná, hogy Tarantino is alkalmazza dalait a filmjeiben! És persze szinte természetes, hogy az életműnek magyar vonatkozása is van, méghozzá a hazai gyakorlatban példátlan. Történt ugyanis, hogy 1992-ben a Dolly Roll Rock and rollra hívlak című lemezére Jackson hat dalt énekelt fel, köztük egy Dolly Roll-szerzeményt és egy duettet a Kárpát-medence legjobb pöttyös ruhájának tulajdonosával. Ez utóbbi megtörtént az említett bécsi koncerten is: Wanda Jackson felhívta a színpadra a közönség soraiban időző Dollyt, és tizenkilenc év után, mintha mi sem történt volna közben, előadták a Rip It Up hajdani változatát – Dolly a maga részét magyarul. Bécs nincs olyan messze, ezt a turnét át lehetett volna bútorozni hozzánk is, apropóként itt van mindjárt az énekesnő most megjelent The Party Ain’t Over című CD-je tizenegy dallal, köztük a Rip It Up, a Thunder on the Mountain és a You Know I’m No Good.
Wanda Jackson két évvel ezelőtt április 4-én kapott helyet a rock and roll dicsőségcsarnokában (a valóságban persze már évtizedek óta ott tartózkodott, de hát a díjak és elismerések nem mindig tartanak lépést a valósággal), méghozzá többek között Jeff Beck társaságában. Beck 1992-ben a Yardbirdsben kifejtett munkásságáért már részesült ebben a megtiszteltetésben, de legutóbb több évtizedes szólópályafutásával érdemelte ki az újabb halhatatlanságot – már amenynyiben ez egyáltalán lehetséges. Most pedig a Jacksonéval szinte egy időben jelent meg egy koncertlemeze, hasonló címmel. A Rock ’n’ Roll Party alcíme Honoring Les Paul. A tisztelet egy gitárnak jár (Beck egy Les Paulon játszik az albumon) és egy gitárosnak, akit Les Paulnak hívtak. 1915-ben született Lester William Polfuss néven egy Wisconsin állambeli kisvárosban, és már gyerekkorában sem volt könnyű vele. Nyolcévesen kezdett harmonikázni, majd hamarosan átállt a bendzsóra és a gitárra. Zenetanára tehetségtelennek tartotta, ezért különféle countryzenekarokban játszott, és hangszerek építésével kísérletezett. Tízéves korában általános meglepetést keltve harmonikatartót barkácsolt egy fogasból, majd átállt a gitárokra. Tizenhét évesen lelécelt a középiskolából egy zenekar miatt, a harmincas években már ismert dzsesszzenész, és egy chicagói rádiónál dolgozik. Aztán úgy hetven évvel ezelőtt egész egyszerűen „feltalálta” az elektromos gitárt, és ezzel a mozdulattal gyakorlatilag új időszámítást vezetett be a zenében. 1948-ban kis híján halálos kimenetelű autóbalesetet szenvedett, amelynek során kiderült az is, milyen a zene, ha halálosan komolyan veszik. Az orvosok közölték vele, nem tudják úgy meggyógyítani a könyökét, hogy újra mozgatni tudja, bizonyos helyzetben lehet fixálni, és úgy is marad örökre. Az opciók közül Paul azt a szöget választotta, amelyben tarthatta és pengethette a gitárt. Élete során ipari mennyiségű hanglemezt adott ki, közben 1952-ben szerződést kötött a Gibson hangszergyártó céggel, és megtervezte a Gibson Les Paul néven elhíresült gitárt. Kilencvennégy évesen, néhány hónappal az után hunyt el, hogy Jeff Beck nyakában a hangszerrel másodszor is bemasírozott a panteonba. A Rolling Stone magazin minden idők 46. legjobb gitárosának választotta; a listán közvetlenül előtte Frank Zappa áll, Jeff Beck, aki Eric Clapton után, Jimmy Page előtt volt a Yardbirds gitárosa, a tizenegyedik.
Jeff Beck Rock ’n’ Roll Partyja húsz dal eljátszásával tiszteleg Les Paul emléke előtt; a felvétel az Iridium Jazz Clubban készült, New Yorkban. A résztvevők nem sokat totojáztak, a kezdés frenetikus, és hamarosan elhangzik az Antonioni Nagyításából is ismert The Train Kept A Rollin is. A klasszikus értelemben vett rock and rollon kívül akad itt blues és bluegrass, felcsendül többek között a Tiger Rag, a Vaya Con Dios, a Sleep Walk és a Shadows-féle Apache – Beck könnyed, elegáns és nagyon erős, amikor pedig Imelda May énekel, szakadozik a plafon. Jeff Beck hatéves volt 1950-ben, amikor először hallotta a rádióból Les Paul játékát: a merőben új és különleges hangzás azonnal rabul ejtette. Jóval később, a nyolcvanas években Beck Pasadenában lépett fel, és Paul is szerepelt az előadáson. Ekkor találkoztak először. Paul meghívta a szállodai szobájába egy teára és némi aprósüteményre, amely Beck elmondása szerint kifogástalan volt, de őt lényegesen jobban érdekelte a Les Paul fehér gitár titkos prototípusa. Teljesült a vágya, megnézhette. Most visszapasszolta a labdát, technikásan, fel a felhők közé.