Vérre megy

Ha nem lenne olyan végtelenül ellenszenves állat, alighanem elismeréssel szólnánk nagyságáról. Még akkor is, ha a legméretesebb egyedei is legfeljebb 5,8 milliméteresre nőnek. De esetében tényleg nem a méret a lényeg: a kullancs az állatvilág egyik legnagyobb túlélője, mely szívja a vért Szibériától a Szaharáig, és bár súlyos betegségeket is terjeszt, nem annyira veszélyes, mint sokan gondolják.

Kirándulni nem kell félnetek
A kullancs veszélyes, de annyira azért nem, hogy ezentúl tavasztól őszig ki se mozduljunk miatta a négy fal közül. A legjobb védekezés a kullancsriasztó szerek mellett testünk gondos átvizsgálása. Ha egy napon belül felfedezzük a belénk fúródott példányt, fentebb leírt bokros teendői – véralvadásgátló anyagok termelése, immunrendszer-gyengítés, egyebek – mellett még jó eséllyel nem jutott ideje kórokozók szervezetünkbe juttatására. Ha mégis, azoknak kellő számban kell bejutniuk szervezetünkbe, ahol még az immunrendszerrel is meg kell küzdeniük, s csak miután ez sikerült nekik, van esélyünk komolyabb betegségre. A két legismertebb és legveszélyesebb a baktérium okozta Lyme-kór és a vírusos agyhártya- vagy agyvelőgyulladás. Utóbbi kockázatosabb, de szerencsére létezik ellene védőoltás, melyet gyakran a természetbe kiránduló embernek érdemes beadatnia, és melynek valószínűleg köszönhető, hogy az utóbbi években mindig száz alatt marad a megbetegedések száma, haláleset pedig már évek óta nem fordult elő. A nem halálos, de komoly nyavalyákat okozó Lyme-kór legbiztosabb tünete a vándorló bőrpír megjelenése – a betegségről és kezeléséről mindent megtudhatunk a www.kullancs.hu címen elérhető honlapon, melyet a téma egyik legismertebb szakértője, dr. Lakos András szerkeszt.
A kullancs kiszedésével kapcsolatban is komoly tévhitek élnek a köztudatban. Kenőccsel bekenve megfullasztani vagy testrészét megragadva tekergetni, rángatni kifejezetten tilos – az ilyen erőszakos közeledés hatására még az eredetileg „tervezettnél” is több kórokozót juttathat belénk. A legjobb, ha a fejéhez minél közelebb megragadjuk csipesszel, kullancskiszedő kanállal vagy szükség esetén körömmel, és viszonylag lassan kihúzzuk. A lábaival kétségbeesetten kalimpáló élősdi látványa természetes irtózást kelt a gazdaállatban, így buddhista legyen a talpán, aki megkegyelmez neki. Likvidálásának legjobb módja, ha két körmünk közé helyezzük, s egy nyomással szétpattintjuk, de ugyanilyen humánus és gyors kivégzési mód lehet a tűzre vetése is.

Az 1862-ben alapított – s ezzel az Orvosi Hetilap utáni második legrégebbi, ma is kiadott magyar folyóiratnak számító – Erdészeti Lapok 1881. évi második számának Különfélék rovatában érdekes hír jelent meg Vitéz őzbak címmel. Az írás egy németországi agancsos történetét meséli el, melyet, miután több békés sétálót is megtámadott, végül épp Szent Hubert napján lőttek le. „Bőre teljes tele volt kullancscsal (Ixodes ricinus), s e körülmény arra enged következtetni, hogy a tömérdek kullancs által kinoztatva vetemedett az állat érintett dühösködésekre” – tudósít a periodika. A híres erdészeti zoológus, Altum nem vonja kétségbe e föltevést, csak azt jegyzi meg, hogy „ezen élettartamukra nézve különben még kevésbé ismert élődiek valószinüleg nem ugyanazon egyedek lehettek, melyek tavasztól novemberig az őzbakot gyötörték, hanem kétségen kívül különböző generatiók fejlődtek ki rajta”, s továbbá még azt is hozzáteszi, hogy „ha az őzbak valóban nem cserélt agancsot, hajlandó az ember ezen őzeknél rendkivül ritkán előforduló körülménynél fogva, az emlitett két tünemény okozati összefüggését hinni”.
A strassburgi erdőkben üzekedési időn kívül, érthetetlen módon megvadult állat esetének leírása óta eltelt százharminc év, s időközben majdnem biztosak lehetünk abban, hogy megbokrosodását aligha okozhatták azok a bizonyos élődiek. A kullancs kellemetlen és számtalan betegség terjesztéséért felelős parazita, de azért nem kell mindent ennek az óriásatkának a nyakába varrni. A sok laikus – és nem egy orvos – által rovarként számon tartott kullancs valójában az ízeltlábúak törzsébe, a csáprágósok altörzsébe, a pókszabásúak osztályába és az atkák alosztályába tartozik. Eddig világszerte 702 faját írták le, melyek közül Magyarországon körülbelül hússzal találkozhatunk.
Mivel nem rovar, nem is szelvényezett. Csak teste és feji része van – ám ez épp elég viszonylag jól körülhatárolható életcéljai megvalósításához.
– Igen, én is bámulatos állatnak tartom – feleli Földvári Gábor biológus, amikor arról kérdezzük, jól látjuk-e, hogy ez a kis lény minden ellenszenves vonása ellenére az élővilág egyik legsikeresebb és legizgalmasabb teremtménye.
A Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karának parazitológiai és állattani tanszékén dolgozó kutatót elsősorban a kullancsok alkalmazkodóképessége nyűgözi le.
– Egyszer egy spanyol laboratóriumban kutattam, és elfelejtettük rendesen bedugaszolni a kémcsövet, melyben több ezer lárvát tartottunk. Ezek az apró élőlények kis távolságot meglehetősen gyorsan tesznek meg, így azonnal kiözönlöttek a tálcára, melyen a kémcső feküdt. Mivel a víz nem öli meg őket – szokták mondani, hogy a tavalyihoz hasonló, csapadékban és áradásokban gazdag években csökken a kullancsok száma, de erről szó sincs –, egy kolléga végül az egész tálcát betette a mikrohullámú sütőbe. Azt tapasztaltuk, hogy az egy milliméternél is kisebb állatok másfél-két percig még bőven dacoltak a sugárzással, és jó három-négy perc kellett, mire elpusztultak.
A kullancsélet, ha nem töri derékba ilyen agresszív beavatkozás, a lehetőségekhez képest viszonylag eseménydúsnak mondható. Egy nőstény több ezer megtermékenyített petét rak le, melyekből lárvák kelnek ki. Ezek már vérszívásra alkalmas apró lények, melyek – miután életük első emlősén vagy épp madarán, hüllőjén jóllaktak – átvedlenek nimfává. A nimfa valamivel nagyobb a lárvánál, már nem hat, hanem nyolc lábbal rendelkezik, és ugyancsak mielőbb gazdaállatot keres magának. A következő stádium az úgynevezett adult: ekkor alakulnak ki az ivarszervek, s dől el, hogy a kullancs hímként vagy nőstényként vág bele élete végső szakaszába. Egyik verzió sem túl vidám: a hím egyetlen célja, hogy minél több nőstényt termékenyítsen meg – akad olyan faj, melynél mindeközben egyszer sem vagy alig pár percig szív vért –, míg a vérszívástól több százszoros testtömegűre duzzadt nőstény megtermékenyülés után valóságos petegyárrá alakul. (Újabb borzongató részlet: a hím a gazdaállaton mászik rá a nőstényre, miközben az épp vért szív, majd szájszervével annak ivarnyílásába helyezi hímivarsejtjeit.) A nőstény a gazdaállatot elengedve világra hozza három-négy ezer petéjét, majd dolga végeztével követi időközben már valószínűleg ugyancsak jobblétre szenderült megtermékenyítőjét. S kezdődik minden elölről.
Az egész folyamat lejátszódhat néhány hónap alatt, de akár két-három évig is eltarthat: ha egy lárvára vagy épp adultra ráköszönt a kemény fagyokkal járó tél, lepihen az avarba, s az sem zavarja, ha idővel betakarja a hó. Szinte bármennyi időt kibír étlen-szomjan, hogy amint a számára ideális öt-hét fokra melegszik a levegő hőmérséklete, aktivizálja magát – ezért fordulhat elő, hogy akár a tél közepén is találunk magunkban ilyen parazitát.
– Amikor a bécsi Konrad Lorenz Intézetben a partifecskekullancsokat vizsgáltam, volt példány, melyet egy egész évig hűtőben tartottam. Simán kibírta – meséli Földvári. – Egy nagyon hosszú, nagyon hideg, huzamosabb ideig nappali fagyokkal járó tél talán érdemben csökkentheti a számukat, de általában nem kell őket félteni. Bizonyos kullancsfajok Szibériában, a tajgán is megélnek, de a nálunk legelterjedtebb közönséges kullancs is megtalálható Finnország déli részétől egészen Spanyolországig. A szárazságot bírja a legkevésbé, ami azonban nem jelenti azt, hogy Afrikában ne léteznének szárazságtűrő fajaik. Ezek persze extrém módon kötődnek a gazdához, életük akár mindhárom mozgásra képes fejlődési szakaszát egyetlen állaton töltik, melynek véréből bőven elegendő folyadékhoz és táplálékhoz jutnak.
A kullancs csodája azonban nem csak ebben áll. A csótányéhoz fogható ellenálló képessége mellett a vérszívási technikáját is tökélyre fejlesztette. Nem véletlen, hogy az eddig sem épp közönyös Földvári ennél a pontnál végképp lelkessé válik.
– A vérszívás komplex dolog, az egésznek talán a legcsodálatosabb része – mondja. – A kullancs, miután rálel a megfelelő kapilláris érre, fűrészes csáprágójával mikrosebet ejt a gazda bőrén, majd belefúrja visszafelé fogazott szívószervét, mely olyan, mint egy horog, ezért nagyon nehezen eltávolítható. Akad kullancsfaj, melynek rövidebb a szájszerve, az még speciális cementanyagot is termel a jobb tapadás érdekében. A szipókán belül többirányú forgalom zajlik: a vér áramlik a kullancs bélcsatornájába, miközben a vérszívó nyálmirigye számos anyagot juttat a gazdaállat szervezetébe. Először is véralvadásgátlót: mivel az evolúcióban ugyancsak jól teljesítő gerincesek kitalálták, hogyan ne vérezzenek el minden apró sebesüléstől, a parazitának valamiképpen el kell érnie, hogy áldozata akár tíz-tizenkét napon át vérezzen. Ez hosszú idő, ezért a kullancs gyulladásgátló anyagokat és az immunrendszer működését blokkoló molekulákat is juttat a gazda szöveteibe. Ha ez nem lenne elég, a vér áramlásának növelése érdekében még értágító molekulákat is kiválaszt a táplálkozás helyén.
Nem csoda, ha a kullancsoké meglehetősen sikeres csoport. Azt ugyanakkor tudománytalan lenne kijelenteni, figyelmeztet a kutató, hogy az utóbbi időben robbanásszerűen nőtt volna a kullancsok száma, és mi, emberek – ahogy egyes jó szándékú, ám sokszor túlzó aktivisták hirdetik – az atombombához hasonló fenyegetettségnek lennénk kitéve. Ahogy az sem igaz, hogy Magyarország kiemelkedően fertőzött: a hozzánk hasonló éghajlatú, valamint ugyancsak nagy vadállománnyal rendelkező országokban szintén magas a kullancsok száma. Tíz–harminc évvel ezelőtti kutatási adatok híján abban sem lehetünk biztosak, hogy a klímaváltozás kedvez a kullancsok terjedésének. Cseh kutatók megállapították, hogy a közönséges kullancs korábbi, hétszáz méteres elterjedési határa már ezer méterre tolódott – kérdés azonban, hogy ez a globális éghajlatváltozás hatása, vagy mondjuk egy hollóba kapaszkodva jutottak ilyen magasra, hogy aztán pillanatok alatt alkalmazkodjanak a hűvösebb, zordabb körülményekhez.
– A kullancsok elterjedtségének megállapítása egyébként is problematikus – magyarázza Földvári. – Akár százméterenként is komoly eltérések lehetnek. Lehet, hogy az amúgy fertőzöttnek tekintett Zala megye határán egy óra alatt kétszázat fogok, fél kilométerrel arrébb pedig egész nap egyet sem. Ennek az az oka, hogy a lárvák, miután kikeltek az egy helyen csoportosuló petékből, nem távolodnak el túl messzire. Így fordulhat elő, hogy egy öt–tíz méter sugarú körbe lépve valósággal söpörjük le magunkról a vérszívókat, míg valamivel arrébb egy sem akaszkodik belénk.
Természetben való irtásuk ennek ellenére nem lehetetlenség: korábban rendeletek írták elő, hogy bizonyos területeken – például erdei táborhelyeken, turistaútvonalakon, parkokban – irtani kell a kullancsot, ám ma az Európai Unióban egyetlen engedélyezett kullancsirtó szer sincs, amely a szabadban alkalmazható. S mivel az engedélyeztetés több milliárd forintba is kerülhet, ám a kullancsirtásban viszonylag csekély üzleti lehetőségek rejlenek, lehet, hogy egyhamar nem is lesz. Pedig egy magyar kutatópáros, Bratek Zoltán és Bózsik Béla Pál olyan patogén gombákat tartalmazó, vegyszermentes szert dolgozott ki, mely a természetre és más állatfajokra semmiféle, ám a kullancsokra halálos veszélyt jelent. Hasonló készítmény egyébként már Amerikában is kapható a szupermarketekben, de azt kifejezetten amerikai fajok ellen fejlesztették ki, a nálunk elterjedtek ügyet sem vetnek rá.
– Most ott tartunk, hogy a szabadalmunkat elfogadták, és további vizsgálatokra készülünk – válaszolja Bratek Zoltán, amikor találmányukról kérdezzük. – A szakmapolitikusok egyébként is hangoztatják, hogy a növényi eredetű irtószerekre vonatkozó jelenlegi szabályozás túl szigorú. Ahhoz, hogy az általunk kifejlesztett szer piacra kerülhessen, fejlesztő-gyártó cég mellett a törvényi keretek lazulására is szükség van.
A kullanccsal addig csak néhány természetes ellensége folytat egyenlőtlen küzdelmet. Egyes madárfajok előszeretettel fogyasztják, és valószínűleg az egymást kurkászó kisemlősök sem vetik meg a vérdús falatokat. Ha a gazdája nem szabadítja meg tőle, olykor a kutya is megeszi, ám végső soron ezzel is az emlősök járnak rosszul: a kullancs hordozhat olyan kórokozókat, melyek a vérszívással nem, csak az elfogyasztásukkal mennek át a gazdaállat szervezetébe. Csoda, hogy a kullancsot már Arisztotelész is „undorító, parazita állatnak” nevezte?