A pucér tőke

A New York-i szállodafolyosón meztelenül szaladgáló valutaalap-elnök olyan szimbóluma lesz korának és az elnöklete alatt álló intézménynek, hogy az erről a korról szóló szakkönyvek tíz év múlva ezzel a képpel fogják indítani eltérő közgazdasági alapokon álló elemzéseiket

Pikáns a hír, és azonnal szétfutott a világban. Az IMF nagy hatalmú elnöke nem bírt magával, és Ádám-kosztümben a szállodai szobalány nyomába eredt, akit orális szexre akart kényszeríteni. Az üggyel kapcsolatban a közszolgálati tévébe meghívott Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő úgy vélte, Dominique Strauss-Kahnnak vitathatatlan érdeme, hogy „a gazdasági válság kellős közepén újjászervezte az IMF-et, és számos zseniális közgazdasági megoldást is bevezetett”.
Ízlés dolga persze, de talán nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy az IMF-elnök különleges képességeit a köztévében dicsérőleg méltassák. S hogy mennyire zseniálisak az IMF-vezér közgazdasági megoldásai, arról talán Görögország, Portugália és Spanyolország vezetőit kellene megkérdezni. De akár minket is, hiszen Gyurcsány Ferenc, amíg csak tehette, kisinasként engedelmeskedett az IMF-kívánalmaknak. Az ő javaslatukra vette fel azokat a megahiteleket, amelyek miatt most az Orbán-kormány olyan nehéz helyzetbe került. De az új kabinet legalább időben levált az IMF csecséről. Ehhez azonban a külsőleg határozottnak tűnő, de lényege szerint bármiféle nagyobb erő által tetszőlegesen alakítható, nyomasztóan feminin Gyurcsány helyett Magyarországnak egy keménykötésű miniszterelnökre volt szüksége.
Mindenesetre az IMF-elnök újabb kalandjának és ezzel kapcsolatban pénzügyi munkásságának elemzésére talán jobb lett volna egy a világgazdasági folyamatokban jártas közgazdászt hívni meg a Magyar Televízióba, aki ájuldozás nélkül méltatja a valutaalapot működtető géniuszok tevékenységét, esetleg hallott valamit a neoliberális gazdaságpolitika csődjéről.
A hír tehát pikáns, nem minden nap hallunk hatvan fölötti „világtekintélyekről”, akiket, mint Strauss-Kahn urat, ilyen látványosan elkap a hímes indulat. Lehetne, de nem kívánok élcelődni azon, hogy mennyire tud veszélyes lenni egy korosodó szatír egy jókötésű szobalányra. Aki, ha nem féltette volna állását, meglehet, két akkora pofont kent volna le a nagyapai korban lévő támadójának, hogy attól koldul. De ez nem a mi asztalunk, az erőszaknak pedig sokféle formája lehet.
A hatalom maszkulinitást kölcsönöz. A nőket kissé férfiassá, a férfiakat még férfiasabbá teszi. Amerikai filmek kedvenc témája ez, emlékezzünk Demi Moore és Michael Douglas nagyszerű alakítására a Zaklatásban. A hatalom ormaira jutás, az uborkafára történt felkapaszkodás, a szolgálati kocsi, a saját titkárnő, a döntési helyzetből adódó gőg, a minden emberi érték gyors átváltása a pragmatizmus valutájára huszadrangú férfiaknak is felerősíti a maszkulinitását, leginkább a saját tudatukban, és néhány törtető, nem nagyon finnyás hölgy szemében. A New York-i szálloda szobalánya ebből a szempontból kivételnek számít: ő talán azt sem tudta, hogy a világ egyik nagyura akarja olyasmire kényszeríteni, ami nincs ínyére, vagy ha igen, akkor inkább egy harmincas, csinos szállodaportással, mintsem egy vérben forgó szemű öregúrral. Mindez csak azért fontos, mert akárcsak Berlusconinak, úgy bizonyára Strauss-Kahnnak is nyilván kellemes tapasztalatai voltak a fizetett szerelem területén, előbbi ügyecskéin hónapok óta csámcsog a világsajtó, utóbbi pedig 2008-ban abban a megtiszteltetésben részesítette hazánkat, hogy egyik magyar munkatársnőjével is összeszűrte a levet. Nagy Piroska egy idő múlva felmondott, és akkora végkielégítéssel távozott az IMF-től, hogy ügyében vizsgálat indult. Dominique Strauss-Kahn és a magyar hölgy erotikus e-mail váltásai mellett a vizsgálódók nyilván egyebet is találtak, de a nagytermészetű elnök valahogy mégis maradt a helyén. Akkor még megúszta. Ahogy egy évvel korábban, 2007-ben is megúszta, hogy a vele interjút készíteni akaró Tristane Banont (saját unokahúgát) letámadta, a hölgy ott is elmenekült, és nem mert feljelentést tenni.
Különös és nagyon jellemző, hogy ezeknek a nagy hatalmú, öregedésükkel párhuzamosan szexuálisan egyre kiéhezettebb férfiaknak eszükbe sem jut hódításaik valódiságát megtesztelni olyképpen, hogy mondjuk kopottas ruhában egy peremkerületi kocsmában kipróbálják, vajon ha csak lényüket adják, mennyire ellenállhatatlanok. Talán tisztában vannak azzal, hogy még egy jó karban lévő ötvenes pincérnő is lerázná őket, egy „higgadj le, papával”.
De ismétlem, a pikantéria nem a szexletámadásban van. A dologban az az igazán pikáns, hogy az IMF és az IMF-et pártoló hazai és külföldi balliberális lapok versenyt szidalmazták a magyar kormányt, amiért nem kívánt több kölcsönt felvenni a valutaalaptól. Orbán Viktort legszívesebben kukoricára térdepeltették volna, amiért csak úgy egyszerűen nemet mondott az IMF-nek. Ő volt a kivagyi, a felelőtlen, aki nem tudja, mit tesz, aki kockáztat. Minden rossz előmozdítója volt a szemükben az a miniszterelnök, aki azt üzente az IMF-nek, köszönjük, most nem kérünk hitelt, túl sokba kerül az nekünk. A világért sem gondolkoztak el azon, hogy az Orbán-kormány egyszerűen más gazdaságpolitikában gondolkodik, mint kudarcos elődei.
Az IMF a balliberálisok interpretációjában rendre úgy jelent meg, mint Magyarország visszautasított, könnyező mentőangyala, aki szárnyait összehúzva búslakodik a zsinóros bocskaiba bújt, önvesztükbe rohanó makacs magyarok miatt. Ezzel az IMF-et olyan erkölcsi magasságokba emelték, ahol az sosem volt. A vesztes bőrére spekuláló tőkeinjekció ugyanis nem áldozatvállalás, hanem kétes erkölcsi alapú befektetés. A közgazdászok, pénzügyesek most azt mondják: minek erkölcsi alap egy befektetésnek? Bizony, nem árt. Vegyünk egy nagyon egyszerű példát. Ha például egy bank kölcsönt ad egy alacsony jövedelmű családnak, előre tudva, hogy úgysem tudnak majd törleszteni, és jelzáloggal terheli a házát, ott kilóg a szándék lólába. Ott az a rejtett álláspont, hogy keress csak minél kevesebbet, legyél akár munkanélküli, annál biztosabb, hogy a házadat elárvereztethetem. A kölcsönadás, a hitelnyújtás nem jótékonyság. Az IMF utcájába besétáló, nem erős gazdasággal rendelkező országok vannak ma a legnagyobb csődben. Gazdaságuk olyan bénultságra van kárhoztatva, amely még reményt sem nyújt nekik, hogy a közeljövőben kikeveredjenek az adósságcsapdából.
Vannak történetek, amelyeknek a jelképisége olyan erős, hogy ráragad arra a valóságszeletre, arra a környezetre, amelyből vétetett. A New York-i szállodafolyosón meztelenül szaladgáló valutaalap-elnök olyan szimbóluma lesz korának és az elnöklete alatt álló intézménynek, hogy az erről a korról szóló szakkönyvek tíz év múlva ezzel a képpel fogják indítani a különböző közgazdasági alapokon álló elemzéseiket. Az IMF-nek végre tudomásul kellene vennie, hogy nem minden uniós ország látja bennük a mentőangyalát. Sőt, vannak, akik vesztük jelét látják, rabságuk előszelét érzik az IMF újabb és újabb hitelnyújtási ajánlkozásában. A mentőangyal nem száguld kivont karddal szállodafolyosókon, színes bőrű szobalányok után. Dominique Strauss-Kahn úr megtette a világsajtónak azt a szívességet, hogy saját szervezetének perverz bírvágyát hajlandó volt megszemélyesíteni. A pantomim bárhol bemutatható. Görög amfiteátrumban éppúgy, mint a Spanyol Nemzeti Színházban.
S itt már rég nem arról van szó, hogy vén kéjenc-e Dominique Strauss-Kahn, vagy pedig vérével nem bíró, túlkoros, francia Túri Dani. A pucér tőke nem jó látvány. Legalábbis nem mindig, nem mindenhol és nem mindenkié. Ha futnak előle, az IMF-nek le kell vonnia a konzekvenciát.