Günther Uecker 1930-ban született német festő- és objektművész alkotásai – többnyire a felületbe vert, erőteljes plasztikai hatást adó szögek és expresszív ecsetvonások által formált kompozíciók – nem hiányozhatnak a világ komoly kortárs múzeumainak, magángyűjteményeinek anyagából sem. Rendkívül sokoldalú elfoglaltsága ellenére azon kevés sztárművész közé tartozik, akik figyelemmel kísérik, jelenlétükkel gazdagítják a kortárs magyar művészet világát is. Három évvel ezelőtt Günther Uecker kifejezetten a veszprémi Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény számára készítette el Nyolc képstruktúra Veszprémnek című sorozatát, s úgy tűnik, a Művészet a tavon című tárlaton szereplő, nagyméretű, stilizált vitorlás hajót formázó alkotás sem az utolsó láncszemet jelenti ebben az egyre erősödő kapcsolatban. Olyannyira nem – és ezt a művész elsőként ebben az interjúban árulja el a nyilvánosságnak –, hogy 2012-ben nagyszabású kiállítást rendeznek műveiből a Szépművészeti Múzeumban, mégpedig a Cézanne-kiállítással párhuzamosan. Miközben az aix-en-provence-i mester alkotásai korábbi évszázadok művészeinek műveivel folytatnak párbeszédet, Uecker munkái egy újabb századforduló művészi tapasztalatait szembesítik a száz évvel ezelőttiekkel. De ez a tervezett kiállítás újra csak azt a kérdést veti föl: honnan, miért a magyar művészeti szcénára irányuló kitüntető figyelem?
– A személyes kapcsolatokból, barátságokból következik – mondja Günther Uecker. – Alexander Tolnayval például, aki a kiállításom kurátora lesz, 1984 óta ismerjük egymást, az én egyéni tárlatommal kezdte a működését az esslingeni városi galériában. Ő egyébként évtizedeken át a német és a magyar kortárs művészet között közvetít, korábban Esslingenben, majd hosszú éveken át Berlinben állított ki gyakran magyar művészeket is.
– Az ön kapcsolatai Magyarországgal azonban még korábbiak. Mikortól eredeztethetők?
– Már az 1970-es években kiállítottam a Műcsarnokban, illetve a Szépművészeti Múzeumban csoportos tárlatokon. A másik nagy közvetítő, Dieter Honisch, a berlini Neue Nationalgalerie egykori igazgatója pedig Pécsett rendezett kiállítást a műveimből. Sok magyar művészt megismertem, beleszerettem a magyarokba, a magyar városokba. Mint a legtöbb külföldit, megragadott a török fürdők különös hangulata. Emlékezetes élmény számomra Esztergom, a keresztény képtár, ahol nagy hatást gyakorolt rám a középkori magyar művészet. Az a szenvedés, az a fájdalom, amely a műtárgyakban megjelent, segített megérteni, milyen szenvedéseket éltek át az itt élő emberek, milyen lelki sérüléseket szerezhettek – és ez még nagyobb szimpátiát keltett bennem.
– Ezt a fájdalmat fiatalon, keletnémetként ön is megélhette, ami persze hozzájárulhatott erős tartásának, karakteres mondandójának kialakulásához a későbbi, Nyugat-Németországban megélt időkben. Egyszer azt vallotta magáról, hogy Ostmensch, azaz keleti ember.
– Igen, éppen annak a generációnak a tapasztalataiból tudtam meríteni később, amely annak idején átélte, hogy egy ember milyen gonosz, kegyetlen módon tud bánni egy másikkal, és ez sok dolog megértéséhez hozzásegített. Amikor Magyarországra érkeztem, megéreztem, milyen mélyen foglalkoztatják a művészeket az olyan problémák, amelyeket én is átéltem, eszmecsere tárgya volt a háború, az egzisztenciális életalap, megéreztem, hogy ahogyan nálunk, itt is a megsebzett ember volt a történelem megélője. Ennek megfelelően állítjuk majd össze az itteni kiállításom anyagát. Nem visszapillantás lesz egy művész pályájára, hanem tematikus manifesztum. Egyébként valóban keleti embernek tartom magam. Németország északkeleti részéről származom, Mecklenburgból, ahol a hunok által terelt szláv törzsek éltek, korai élményeim közé tartozott az ő kultúrájuk maradványainak a megismerése. Ez rányomta a bélyegét a művészetemre, a közel- és távol-keleti kultúrák iránti érdeklődésemre.
– Mondhatni meghatározta azt az utat, amelyet művészként be kell járnia, miközben a trendek, aktuális értékek folyton változnak a Nyugat művészetében…
– Először is el kell fogadnunk, hogy a művészi kifejezés nagyon sokrétű. Ma egyetlen irányzatnak sincs primátusa a többivel szemben. Vannak, akik a XIX. századi hagyományokig nyúlnak vissza, sokan viszont megpróbálják, hogy adekvát kifejezésformát találjanak a jelenhez. Engem már az is örömmel tölt el, ha azt látom, hogy valaki komolyan keresi a választ a jelen kihívásaira. A művészet nem tudja megmenteni az embert, de a művészet eszközeivel lehetséges a dialógus, ami a cselekvés alapja lehet. Az alapot az életben, a ma megélése során szerzett tapasztalatok jelentik, s a kép ott kerül előtérbe, ahol a szó már képtelen a lényeg kifejezésére. A teremtés pillanata a jelen.
– Akkor viszont miért választotta inspiráló forrásként Wagner Lohengrinjét annak a műnek az elkészítéséhez, amely a városligeti Művészet a tavon című kiállításra készül?
– Alighanem valami zavar támadt az információáramlásban. Ezt a művet, a Víz-vitorlát eredetileg egy duisburgi kiállításra készítettem – egyébként valóban párhuzamosan egy díszlettel a Lohengrinhez –, egy metafora ez a szobor, ha úgy tetszik, álomhajó kelet és nyugat között. De kétségtelen, hogy érintkezik a Wagner-művek mondandójával, hiszen a bolygó hollandi is csak a zuhanásban találja meg a reményt, a vágy beteljesülését. De utalhat a hajó mozgása a tavon a távol-keleti sárkányokra, a gyermekek sárkányeregetésére, a motívumban megtestesülő álomra. Duisburgban az 1979-es kiállítás után szétbontották a 18 méter széles, hat vitorlából és 24 vashordóból álló hajót, örülök, hogy most a rajzok és a makettek alapján éppen itt, Budapesten születik újjá.
origo.hu
Autónak csapódott egy motoros Nyíregyházán, meghalt
